Mesketével
összeakasztottam a bajszomat. Eszméletlen egy kis krampusz, akinek szelektív a
hallása. Konkrétan úgy tesz, mintha nem is hallana, amikor kérek tőle valamit.
Mostanában pedig legszívesebben piknikeset játszik. Ez abból áll, hogy a
gyerekszobában az évek alatt köbméterszámra felszaporodott kacat (bocsánat,
kincs!) tömeget, egyenletesen szétteríti a lakásban. De nem akárhogy! Esténként
általában legalább fél órám azzal megy el, hogy próbálom visszaszállítmányozni
a cuccot a kiindulási pontba. Ráadásul minden körültekintésem ellenére napi
probléma, hogy amikor elgyötörten bedőlök este az ágyba, még kiszedhetek egy
műanyag csirkecombot vagy egy kiscsészét a bordáim közül. Egyre inkább bökte a
csőröm a rejtély, hogy ha kifelé hordani olyan nagy móka, akkor visszavinni
miért okoz nehézséget? Többféle hangnemben, stílusban, didaktikai
megközelítésben próbáltam erre az ellentmondásra felhívni másodszülöttem
figyelmét, illetve egyre kevésbé udvariasan megkérni, hogy segítsen már elpakolni.
Süket fülekre találtam. És ekkor egy hirtelen ötlet által azt találtam mondani,
hogy ha nem viszi vissza a hálószobából a már összepakolt cuccokat a
gyerekszobába, akkor megtartom (Bori a tanúm!). És ekkor megláttam, hogy amíg
én a hálószobában pakoltam Emese szétszedte a már sikerrel helyére vitt motyót
és itt elszakadt a cérna, és minden cuccot felpakoltam a polcra és közöltem,
hogy ezentúl én alszom azokkal a cicákkal. Meske hamar felmérte, hogy szándékom
komoly és próbált eltéríteni az elhatározásomtól. Volt sírás-rívás, tejfogak
csikorgatása, krokodilkönnyek és toporzékolós hiszti, de hajthatatlan maradtam.
Még Nagyijának is beárult, hogy elvettem a cicáját, amit tőlük kapott. Aztán
egyik nap megkérdezte, hogy majd legközelebb segíthet-e pakolni, és itt már
kezdett felengedni a jég szívem. (Egész éjjel úgy aludt, hogy a cicát
szorongatta). És lássatok csodát! Azóta esténként, ha elhangzik a bűvös szó,
hogy „játékpakolás!”, Emesének nem megy el a hallása! Helyette kitör rajta a
pánik. Remegő kézzel fel-alá rohangál, és könnyes szemmel kérdezgeti, hogy:
- Anya, ugye segítesz elpakolni, hogy ne
vegyél el semmit? - És annyira izgatott, hogy egy babát sem képes a helyire
feltenni a polcra, de minden elől maradt cuccra felhívja a figyelmem és
megkérdezi, hogy ugye azt sem fogom elvenni. Mit lehet erre tenni? Elpakolok.
Még szerencse, hogy legalább Bori segít!
GySzR:
Ez amúgy egy
általános problémám, hogy igazán nem találok fogást Emesén, amivel fegyelmezni
tudom. A nyuszi dolog már Húsvét előtt sem jött be, de azért a rengeteg ajándék
után megígértettem vele, hogy ezentúl szót fog fogadni. Kb. két napig tartotta
magát az elhatározáshoz, amikor ismét próbáltam felhívni a figyelmét arra, hogy
a Nyuszi árgus szemekkel figyeli, mire Borka hozzátette:
- Meg a Mikulás és a Jézuska is!
Hú! Ezt egy
kicsit arcátlanságnak gondoltam, hogy már májusban a Mikulással tartsam sakkban
a gyerekeket, de végül is miért ne? Úgy látszik ő még a Nyuszinál is hitelesebb
személyiség!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése