2012. március 29., csütörtök

85. hét

Az történt, hogy sikerült az év legrövidebb hétvégéjén elköltöznünk. Nem elég ugyanis, hogy a múlt hétvége csak egy napos volt, de még az óraátállítás is pont akkorra esett. Kicsit aggódtam, hogy szól majd a Kisasszony ehhez a költözés dologhoz, de eddig úgy tűnik csont nélkül vette az akadályt. Abban ugyan még mindig nem vagyok biztos, hogy nem csak egyszerűen úgy gondolja, hogy nyaralunk és előbb-utóbb majd csak hazamegyünk. Maga a pakolászás eleinte teljesen feldobta, így a dobozolás során ugyanis elérhetővé váltak az eddig szinte csillagászati magasságokban lévő dolgok és majdhogynem számonkérően nézett, hogy eddig ennyi kincset elrejtettünk előle. Maga a dobozolás persze Bori mellett nem volt túl hatékony, mert amíg mi két dolgot betettünk, ő hármat kivett. Az utolsó ott töltött napunkon azonban fogott ő is egy dobozt és szépen belerakta a még ottmaradt játékait, az abortátum babát és a macit és húzta maga után, nehogy ott maradjon. Engesztelésképen egy este alatt meggyújtottuk az összes maradék csillagszórót és mivel a fürdőszobában lámpa sem maradt, nagyon romantikusan gyertyafénynél fürödhetett este (aláfestésként pedig kérésére 241-szer elénekeltem, hogy Égagyertyaég...), na és az sem utolsó szempont, hogy másnap kapott egy saját gyerekszobát. Kicsit tartottam attól, hogy mit fog szólni az egyedül alváshoz, de egyelőre úgy tűnik a szeparációs szorongás megint engem érint inkább, mert míg nekem azért egy kicsit hiányzik, hogy halljam, ahogy szuszog éjszaka, azokról az álmában előadott gurgulászó kacagásokról és sóhajokról nem is beszélve, ő meg úgy tűnik, jobban alszik, hogy nem mozgolódunk ott neki éjszakánként. Itt az új lakásban azonban újra kitört rajta a pakolási vágy, mert természetesen neki azonnal fel kell térképeznie, hogy melyik fiókba mi került. Na meg még nem tökéletes a berendezkedés, és hát van-e annál izgalmasabb dolog mint a kalapács, a tiplik és az elektromos csavarhúzó? De remélhetőleg előbb-utóbb ez is lecseng, és minden véglegesen is megtalálja az új helyét.

2012. március 22., csütörtök

84. hét

Meséltem már, hogy néha milyen meglepően ragaszkodik Borka a szokásaihoz. Télen ha sétálni mentünk, mindig úgy közöltem vele a jó hírt, hogy mondtam neki, hogy vegye fel a sapkáját, a sálát és hozza a kis csizmáját. Most azonban megérkezett a meleg, Borka mégis lebeszélhetetlenül ragaszkodik továbbra is csizmájához és 20 fokban is felháborodottan követeli vissza a téli sapkáját, ha véletlenül le szeretném venni a fejéről. Azért remélem leszokik erről mire jön a kánikula.
A hosszú hétvégén elvittük a Vadasparkba, de szerintem Pest megye összes kisgyerekes családja oda készült, ezért hamar feladtuk és beértük a parkolónál lévő háziállatokkal. Itt Bori hamar konfrontálódott egy lúddal, aki szemtelen módon kidugta a fejét a kerítés rácsai között és megkóstolta a kisasszony babakocsiját. Na hát Borka sem volt rest, amikor a felháborodott kiabálás nem győzte meg a libát, a lányom rém nőiesen fejbe rúgta a szerencsétlen állatot. A másik kedvenc egy hatalmas mangalica lett, teljesen elcsodálkozott Bori, mikor mondtuk neki, hogy ilyenből lesz a kolbász. A döbbenetet azonban hamar felváltotta a felháborodás, a disznó ugyanis felborította a pléh vályúját. Borkát nem lehetett onnan elvontatni, és úgy balhézott, hogy kénytelen voltam a nézelődő tömeget megbotránkoztatva a kerítésen benyúlva visszafordítani. Reméltük, hogy így talán megbékél Bori, erre a disznó fogta és beleállt a vályúba. Na ezt aztán végképp nem bírta elviselni a lányom rendszeretete, még hogy a tányérba állni! és olyan intenzitással próbálta rendre utasítani a minimum 3 mázsás mangalicát, hogy kénytelenek voltunk visszavonulót fújni. Szóval továbbra is zajlik az élet nálunk.

2012. március 15., csütörtök

83. hét

Borka újabban Bobonak hívja magát. Megmondja, hogy az Bobo lapátja és a fényképét látva is vigyorogva közli, hogy Bobo. A másik kedvenc új szava pedig az, hogy bibi, ráadásul teljes átéléssel mondja, és mindig iszonyú kétségbeesett arcot vág hozzá. Bibinek számít amúgy minden ami egy kicsit is eltér a szokásostól. Bibi a folt a partedlin, a karcolás a pohárkája szélén, a szösz a szőnyegen, de ha olyan arccal mutogat rám vacsora közben, mintha minimum a világ vége jönne és közben bibi-t kiabál, akkor tükör nélkül is tudom, hogy maszatos vagyok. A bé betűs szavak abszolút favoritnak számítanak, már méterekkel előbb mutogat hogy bá-bá ha valaki szembejön, és én meg csak drukkolok, hogy ha az illető nem bácsi, hanem néni, akkor legalább ne ránk figyeljen. Minden másfél méter alatti gyerek szerinte baba, amin néhány öntudatos hároméves vérig sértődik és perceken keresztül bizonygatja, hogy ő bizony már nagyfiú. Az pedig már csak ráadás, hogy nem mehet úgy el mellettünk busz, hogy Borka ne essen ki a babakocsiból azt kiabálva, hogy bjusz! Persze mást is tanult a héten. Azt olvastuk ugyanis, hogy egy ekkora gyereknek már le kell tudnia csavarni egy kupakot. Nosza rajta, nehogy lemaradjon (egyelőre még) egy szem lányunk, meg is mutattuk neki hogyan kell. Jól sikerült a dolog, másnap ennek örömére a táskámba borított fél üveg Levolac szirupot, ráadásul egy olyan flakonnal, amelyiket én mindig csak nagy kínkeservesen tudok kinyitni. Aztán épp hogy sikerült megakadályozni, hogy egyenletesen szétoszlasson két deci olíva olajat a konyhakövön. Nem én tanácsoltam nem is olyan rég, hogy gondoljátok meg, mit is tanítotok egy ekkora gyereknek???

2012. március 8., csütörtök

82. hét

Borka nem autista (vagyis remélem), de vannak szokásai, amikhez foggal-körömmel ragaszkodik, főleg ha a reggeli szeánszról van szó. Úgyhogy most erről lesz szó. Attól még mindig nem kell félni, hogy hasára süt reggelenként a nap, általában hat és hét között ébred, amikor is meghoz egy fontos döntést: hajlandó még egy kicsit lustálkodással a drága idejéből pazarolni, vagy most, de azonnal , fel akar kelni. A családi munkamegosztás jegyében ez nálunk úgy alakult, hogy az előbbi opcióért én vagyok a felelős, a másik eset közös ügyletük az apjával. Ez a felosztás már kőbe van vésve, ha mindketten ott vagyunk, nekem már nem is engedi, hogy levegyem a hálózsákját, vagy ha esetleg megpróbálom visszaaltatni, amikor ő fel szeretne kelni, akkor egész egyszerűen megdobál a cumijaival. Ha összejön a lustálkodós verzió, akkor az úgy történik, hogy a Kisasszony odaparancsol maga mellé a szőnyegre, míg ő kényelmesen visszaheveredik az ágyába, esetleg még bekéri a kezem kispárnának. Ha fel szeretne kelni, akkor magas tartásba emeli a kis kezeit és mutogat az ajtóra, de mielőtt kivenné az apja, még gyorsan felnyalábolja az elválaszthatatlan abortátum babát és a macit, és mihamarabb portyára indul, hogy feltérképezze, milyen kincset hagytunk elől este. Na ilyenkor nem szabad visszaaludni, ha nagyon nagy a csend, és mivel én ebben nem vagyok túl jó, ilyenkor az apja megy utána. Fogalmam sincs hogy ilyenkor mivel múlatják az időt, de feltételezem nem túl lányos dolgokkal, mert a minap például arra ébredtem, hogy Borka új szót tanult: GÓL! és teli torokból hatalmas lelkesedéssel ordítja, az apja szerint úgy, mint egy dél-amerikai foci kommentátor, de én ehhez nem tudok hozzászólni. Aztán elérkezik az elválás szomorú pillanata, amikor is apa elmegy dolgozni, Borka meg gondoskodik róla, hogy erről a házban mindenki értesüljön és a liftajtó bezáródásáig hangosan pá-pázik és csak úgy dobálja a puszikat. Szóval így mennek nálunk a reggelek.

2012. március 6., kedd

81.hét

Borka a héten megtanult fityiszt mutatni, persze mondanom sem kell, hogy az apjától. Azt még szerencsére nem tudja, mit jelent, sőt az ujjai is néha összegubancolódnak, de azért így is nagyon vicces. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy az ember jobban teszi, ha meggondolja mit is tanít meg a gyerekének. Nálunk az történt, hogy Borit azzal lehet a leggyorsabban felvidítani, ha az ember megmutatja neki a köldökét. Sőt egyszer amikor nem body, hanem kis trikó volt rajta fél óráig örvendezett a sajátjának. A dolog kicsúszott a kezeim közül, mert most már oda fajult a dolog, hogy reggel ha fölkelek onnantól kezdve a várva várt pillanatig, az átöltözésig, levakarhatatlan. Ilyenkor köldököm tanulmányozása után leleltározza az összes anyajegyemet és azt a nagyon fontos szót is megtanulta, hogy cici. Ráadásul ennek nézegetésére már nem csak reggelente tart igényt, hanem a legváratlanabb időpontokban is eszébe jut és ilyenkor hangosan követeli. A játszótéren az egyetlen esélyem, ha próbálok úgy tenni, mintha nem hozzá tartozna ez a hangosan "cici-cici!"-t kiabáló kölök, de mivel közben letépi rólam a kabátot elég reménytelen próbálkozás és cicák sem mászkálnak mindig a közelben.
Aztán nem rég, amikor aznap már kb. századszorra énekeltem el a "Kis kacsa fürdik, fekete tóban..." kezdetű örökbecsűt, természetesen súlyos presszióra és nem önként (de dalolva), a sárgáról egy másik dalra, a "Sárgán virágzik a tök..." kezdetűre asszociáltam. Mondanom sem kell, hogy a csuklások miatt hatalmas sikert arattam, azóta már a kacsák láttán is hiába kezdem a korábbi verziót, rázza a fejét, hogy nem-nem, és mondja, hogy "ja-ja", ami számunkra egyezményes és egyértelmű jel, hogy a tököset szeretné. Bár igazándiból miután cici-t ordibálva megkerget, majd a nagy erőkifejtés következtében úgy alakul, ezért 50 méteres körzetben mindenkivel tudatja is, hogy "pu-pu", akkor már úgyis mindegy, simán eléneklem hangosan is, hogy "...nagyokat pi...sárgán virágzik a tök" akár a Millenáris kiskorúaktól hemzsegő kacsaetető helyén is.
Szóval, hallgassatok rám és tényleg alaposan fontoljátok meg mit tanítotok egy másfél évesnek!