100.-193. hét

Mesit mostanában képtelenség bepelenkázni. Egyszerűen már túl nagy, túl ügyes, túl izgága és túl akaratos. Nem hajlandó hanyatt feküdni, azzal szórakozik hogy hason rúg közben és kézzel lábbal tiltakozik. Bár még mindig élénken él emlékeimben az a fél év, melyet Borka a pelenkás lét és a szobatisztaság között eltöltött és soha életemben nem mostam annyit, de aki mer az nyer alapon kitettem a szoba közepére a bilit, ismételten elmagyaráztam a használatát és hagytam Emesét elszökni a pelenka elől, de a séta előtt azért lesből támadva becsomagoltam. Hogy mire volt elég ez a pucér fenékkel töltött reggeli egy óra sokáig észrevétlen maradt és csak délután derült ki, amikor is Emese saját bőrén megtapasztalta, hogy a közepesen szilárd emberi széklet bizony csúszós. Miután rálépett és elvágódott rajta még ijedtében végigrohant a koszos zoknijával 3 szőnyegen. Így arra jutottam, hogy inkább a hasbarúgás és vettem két doboznyi extra nagy kiszerelésű pelenkát…

         A hétvégén a Mátrában kirándultunk, amit kissé megnehezített ugyan, hogy másfél napig szakadt az eső, de legalább lehetősége nyílt a lányoknak, hogy elegendő mennyiségű élő és az autók által különböző mértékben kilapított földigilisztát tanulmányozzanak. Az első, patakon átkelős, vízesés néző kirándulást biztonsági okokból mindkét lányt a hátunkon cipeltük, így is le voltak nyűgözve. De Borka ezt másnapra igazán megelégelte és hiába tettem neki többször is ajánlatot egy kis pihenésre, irtó ügyes volt és több mint hét kilométert gyalogolt hegyen fel és le. Teljesen elképedtem, attól meg aztán végkép leesett az állam, hogy hazafelé a két órás út alatt sem aludt el az autóban. Meskete kevésbé tűnt aktívnak, gyalogolni nem akart, a háton ülést meg csak csokis keksz fejében volt hajlandó eltűrni. Amikor pedig egy sík szakaszon az apja letette, odajött hozzám, hogy vegyem fel. Mondtam neki, hogy inkább gyalogoljon még egy kicsit. Erre fogta magát és lendületes tempóban előrevonult. Már vagy tíz méterrel előttünk volt, amikor meghallottuk, hogy közben zokog. De hátra nem fordult volna, csak ment és ment… és létezik-e anya, aki erre nem veszi fel a saját kis totyogóját? Hiába vérteztem fel magam Bori révén a nyafogásra, Emese Durci Murci lesz!

GySzR:

Borkának egy egészen új alternatív javaslata van az ablaktörlőre: esőlegyező.

99.-192. hét

Idén családilag nagyon jól jártunk, mert azt kaptam szülinapomra, hogy Visegrádon húsvétoltunk. A lányok szokás szerint imádták a pancsolást, Emese rengeteget evett, Borka viszont mostanában fényevő lett, még a sütiket is csak turkálta, egyedül az olajbogyót hajlandó megenni. A leghatékonyabb, de még mindig nem tökéletes ösztönzőt egy embernagyságú nyuszi jelentette, aki minden étkezés előtt répát osztogatott az elképedt kiskorúaknak, sőt még csokitojást is adott a végén a megfelelően teljesítőknek. Bori ennek megfelelően a nyuszi színrelépését követő két percben legyűrt három falatot, majd onnantól kezdve csak a csokitojás érdekelte. Emese viszont képtelen volt ebben az időszakban rágni, ugyanis leesett az álla a csodálkozástól, majd rém boldog és izgatott lett. Élő nyuszit is láttak a lányok és bárányka és kiskecske is volt, nyuszitojás kereséssel. A nyuszi idén igen bőkezű volt, mégis mikor hazamentünk, Borka nehezményezte, hogy otthonra semmit nem hozott, majd (majdnem) hasba akasztott azzal a kérdéssel, hogy honnan tudta a tapsifüles, hogy ő épp hol van. A locsolás továbbra sem a kedvenc a húsvéti néphagyományok közül, eleve kitolás, hogy némi szagos léért még neki kell adnia valamit. A tojásfestésnél azonban színt vallott: a hímestojásokat Papinak, Apának és Bálintnak készítette!

GySzR:

Félelmetes, de Meskete Boritól függetlenül ugyanúgy mondja, hogy fémelmetes!

98.-191. hét

Most hogy ennyit panaszkodtam a lányokra, számba veszem, hogy amúgy milyen ügyes, okos, aranyos, szép és kedves kislányok.

         Borka például teljesen magabiztosan váltott lábbal megy fel-le a lépcsőn, és lankás terepen hosszan tud úgy gurulni a futóbiciklijével, hogy felemeli a lábait. Egyre ügyesebben rajzol. A kedvenc továbbra is a virágos mező, már rajzol hozzá napot, kék eget és füvet is, és nem tudom honnan szedte, de a lap négy sarkára rajzszöget is kerekít. A nagy fejlődési ugrás az, hogy már emberket is rajzol, nagyrészt a fejekre koncentrál és nagyon helyes gülüszemű arcokat csinál. Sőt, annyira kreatív, hogy dinamizmus is lejön a műveiről, az egyik kedvencem, amin Emese látható, ahogy a lila overáljában hintázik a virágos hintán. Nem mondom, hogy egyből felismertem, de miután megtudtam, hogy mi, teljesen egyértelművé vált a dolog. Szeret memória kártyákkal játszani, és kifejezetten ügyes, ha közben Emesét is szemmel kell tartanom, simán elver. Mondjuk sajátos stílusban játszik, ugyanis vannak kedvenc és kevésbé kedvelt lapjai, és ha tudja is egy nem szimpatikus pár helyét, akkor is inkább egy kedvenc felderítésével próbálkozik. Végül úgy sikerült erről az érzelmi alapokon nyugvó taktikáról leszoktatni, hogy a már felfordított párokból hajlandó vagyok cserélni.

         Emese is rohamos iramban fejlődik, nagyon sok mondókát ismer és énekel Borkával. Kedvencei az „Aki nem lép egyszerre…”, a „Mackó, mackó ugorjál…”, és a ”Süss fel nap…”. Egyre ügyesebben eszik kés-villával is, bár a felszúrással még vannak problémái, de igen egyszerűen áthidalja a problémát, kézzel megfogja, rászúrja, majd villával megeszi. Továbbra is imád homokozni és már nem csak rombol, hanem egyre határozottabban épít és alkot is. Minden alkalommal megkérdezi, hogy mit kérek és bármikor összerittyent egy homok fagyit, amelyet irtó nagy sértés visszautasítani.

         Az egyéni teljesítményeken túl azonban a legnagyobb fejlődés a kettősükben történt. Mióta Emese beszél, nagyon aranyosan főzőcskéznek, babáznak vagy vásárlósat játszanak együtt. Látszólag nagyon kötődnek egymáshoz és irtó helyesek amikor együtt röhögcsélnek. Borka szíves örömest elterelgeti a húgát és előfordult már, hogy amikor nekem elfogyott a türelmem, ő ment oda Emeséhez, hogy – gyere Mesi, ülj ide, mesélek neked, jó! – és tényleg meg is tette. Mesi viszont bármikor nekimegy egy nála két fejjel magasabb kisfiúnak is a játszótéren, ha csak hozzáér Bori lapátjához és visítva kiabálja, hogy az a Bojié!!! Csomót szokták ölelgetni egymást, nagyon jól össze tudnak fogni, ha rosszalkodásról van szó, attól meg végképp elolvadok, ha kézenfogva sétálnak. És persze bunyóznak, meg vitatkoznak is, de mégis néha irigykedem, hogy milyen jó lehet, egy testvér.

GySzR:

Borkának nagy kedvence mostanában, hogy kitalálósat játszunk. Általában valamilyen állatra gondolunk, körülírjuk és a másiknak ki kell találnia. Bori nagyon ügyes, de ha fárad, rém szórakoztató meghatározásokat tud kitalálni, például:

- Szőrös, ugat és annyi lába van, mint a kutyáknak szokott lenni!

- Aranyos, néha nyávog és cicaeleséget eszik!

De ha sokszor és túl gyorsan kitalálom, akkor vannak nehéz feladványai is, olyan élőlények, amelyeket csak ő ismer, bár lehet, bennem van a hiba, mert ez egy gyakran visszatérő feladvány, ha tudjátok a megfejtést szóljatok:

- Hét lába van, vízben él, de ha hapcizik kijön.

97.-190. hét

Sosem voltak a lányok jó alvók és sosem tudtam őket könnyen elaltatni. Midennapos probléma, hogy Emese nem alszik délután, Borka nem alvásán meg már fent sem akadok, de mostanra oda jutottunk, hogy az este a mélypontja a napomnak. A probléma már a mesével kezdődik, ugyanis mind a ketten ragaszkodnak hozzá, hogy én meséljek nekik, azonnal és csak és kizárólag azt, amit ők szeretnének. Ez annyira sarkalatos kérdés, hogy képesek összeverekedni rajta, pedig azon az alapvető hiányosságon, hogy csak egy szám van, nem tudok változtatni. Nem működik az sem, hogy mindenki választ egy mesét, vagy csak én választok, azt sem jó, ha egy oldalt innen mesélek egy oldalt onnan, mert azon felül, hogy hülyét kapok tőle még így sem elégedettek. A vége legtöbbször az lesz, hogy egyetlen mesét sem tudunk végignézni és már alig várom, hogy 8-kor megszólaljon az órán a tehén és jöjjön a villanyoltás. Ez csak első pillanatra tűnik megváltásnak, az igazi horror csak ilyenkor kezdődik. A vita tovább folytatódik, csak most azon, hogy mit énekeljek és múltkor az is kiderült, hogy a lényeg magán a vitán van, ugyanis mindketten tiltakoztak, amikor észrevették, hogy véletlenül épp ugyanazt választották. Emese mindezt azzal fűszerezi, hogy ugrál az ágyban és vagy azt kiabálja százszor egymás után, hogy: „nem akajok aludni” vagy azt, hogy „ki szeretnék jönni!”, néha pedig, hogy „kérek még cicit”. Bori művésznő pedig mindeközben megkezdi az esti rituálés műsorszámát: előveszi a legnyafogósabb stílusát és először éhen akar halni (és itt végre megszületik közöttük az egyetértés), majd nagyon szomjas lesz, végül természetesen pisilnie kell. Minden felvonás keretét pedig a „kiskukac” visszatérő problematikája nyújtja. Egy kedves kis szokásnak indult ugyanis, hogy elalvás előtt Borka alá hajtom a takarót és így csinálok belőle kiskukacot. Mostanra túlnőtt rajtam a dolog, és Bori körülbelül fél perenként ficánkolja szét és próbálja velem újra csináltatni a kiskukacot. De ha éppen simulékony állapotomban vagyok (mostanság egyre ritkábban) és épp minden kérése teljesül, akkor is keres valami okot a hisztire, mert túl lehúztam a redőnyt vagy nem eléggé és nem jó pillanatban, túl sötét van vagy túl világos, Emese túl hangos, nem fekszem mellette és nem fogom a kezét… de igazándiból mindegy is hogy mi, a lényeg az, hogy végül annyira felhúzzanak, hogy eljussak odáig, hogy rájuk csapom az ajtót és akkor tényleg van okuk hisztizni. És nem, egy csöppet sem segít, ha későbbre toljuk a fektetést, mert ha túlfáradnak még az átlagnál is hisztisebbek és egy perccel sem alszanak el hamarabb.

         Mindez azért igazán tragikus, mert amíg külön szobában voltak, Borka simán elaludt egyedül, és Emese altatása sem húzódott két óráig. Bori alapvető problémáját szerintem az jelenti, hogy meglátta, hogy hogyan altatom Emesét (pont ugyan úgy, ahogy őt is altattam két és fél éven keresztül, csak kicsit jobb teljesítménnyel): fekszem mellette, simogatom a hátát, mesélek és énekelek, és ettől rém féltékeny lett és mindent elkövet, hogy őrá is figyeljek, Emese pedig egy fikarcnyit sem enged a privilégiumaiból. A helyzet azonban tarthatatlan és ha tovább húzódik vagy infarktust, agyvérzést vagy ezek kombinációját kapom, de legalábbis zugivó leszek, és semmiképpen nem kapok idén diplomát. Vagy tovább fokozódik a helyzet, és egyre hamarabb fogy el a türelmem és egyre hamarabb ordítom, hogy „Csend legyen! Elég volt!”, és akkor tuti, hogy az a fiatal gyermektelen pár, akiknek a nappalija pont a gyerekszobával szomszédos, előbb utóbb hálás lesz, amiért nincs gyermeke. Vagy esetleg felnőnek és végre megtanulnak egyedül elaludni? Komolyan imádkozom, hogy az utóbbi legyen.