178.-271. hét

Augusztus végén kifosztottuk a cipőboltokat: gumicsizma, benti szandál, tornacipő (mindez két példányban)… és most az ősz beálltával, újabb invázióra indultunk. Ráadásul egy olyan napon, ami tényleg a lábbelik körül forgott. Reggel Emese a szokásosnál is lassabban és csámpásabban botorkált az oviba, de csak akkor értettem meg az okát, amikor levette és majd kiszúrta a szemem a bele rajzolt szilva jel. És arra is csak ekkor jöttem rá, hogy az igazi áldozat az a kislány, aki reggel a lábánál három számmal kisebb csizmában jött az oviba (és milyen jól tette, mert azonnal vissza is tudtuk cserélni). De mekkora esélye volt annak, hogy pont ezen a napon szúrtam ki elfelé menet, hogy Borkának feltűnően koszos a csizmája? Még szerencse, hogy neki egy hasonló méretű maradt a polcon… Ezek után elslattyogtunk a cipőboltba, amit ezek szerint az összes ovis anyuka is hasonló intenzitással látogat, és megvettük Emesének a kínai cipőipar csúcstermékét, egy tetőtől (szó szerint) talpig bugyirózsaszín tornacipőt. Ezt követően Mesi elégedetten vigyorogva, Borka kissé csalódottan, de még reménykedve átmasírozott a másik cipőboltba is, ahol kiderült, hogy a kínai cipőipar csúcstermékét csak most fogjuk megvenni, egy rózsaszín-fekete, mikiegeres, szívecske alakú lyukakon villogó cipő formájában. Borka boldogsága határtalan volt, onnantól kezdve egészen a fürdésig páros lábbal ugrált és legszívesebben cipőben ment volna aludni is, én meg elégedetten pipáltam ki a feladatot. Az örömöm egészen másnap reggelig tartott, amikor is Emese ránézett a gyönyörű rózsaszín félcipőjére és még mielőtt kivette volna a dobozból, közölte, hogy ő azt bizony nem veszi fel, mert szorítja. Így utólag teljesen egyértelmű az összefüggés, mégis beletelt pár napba, mire Emese kibökte, hogy az a fő baja a vadonat új cipőjének, hogy nem világít. Ismételten végigjártuk a tágabb környék cipőboltjait és kiderült, hogy babamértben még nem gyártanak villogós-világítós lábbelit. Ismét piaci rést találtunk, de az ennél is nagyobb szerencse, hogy végül egy egérkés kiscsizma láttán Emese megbékélt a világgal, a cipőiparral és lett zárt cipője száraz időre is. 

GySzR:

- Bori, megmostad már a kezed?

- Igen!

- Megszagolhatom?

- Neeem… Most megyek megmosni!

177.-270. hét

Bori tökéletesen alkalmas arra, hogy segítségével objektivizáljam a pillanatnyi tűrőképességem. Képzeljétek el az alábbi helyzetet: Éppen kiveszek egy pohár joghurtot a hűtőből, kicsúszik a kezemből, leesik, a doboza eltörik, a joghurt szétfröccsen. Ilyenkor kicsúszik a számon hogy acsudába (már öt éve élek egy fedél alatt kisgyerekekkel, higgyétek el, tényleg azt mondom, hogy acsudába). Borka a gyerekszoba legtávolabbi pontjáról a leghangosabb játék közepette is meghallja ezt és kiszalad.

- Mit mondtál Anya? – érdekes, ha azt kiabálom, hogy Vacsora! Gyertek segíteni teríteni! Na azt tuti nem hallja meg.

- Leesett?

- Te csináltad?

- Miért?

- És eltört?

- A doboza?

- Tényleg?

- Hogyan?

- Össze fogod takarítani?

- Mivel?

És a végén a kegyelemdöfés:

- Most miért vagy mérges?

Lássuk be tökéletes mérőszáma az aktuális türelmi szintemnek, hogy hányadik kérdésre válaszolom az, hogy Jaj Bori! Vagy mivel fejlődőképes vagyok, azt hogy Szerinted, Borika? És mily meglepő, teljesen korrekt választ ad a saját kérdésére és valamiért magának csak egyet tesz fel.

         És közben mi újság Emesével? Finoman szólva továbbra sem lelkesedik az oviért. Tőle pedig ez ügyben kapok kérdéseket:

GySzR:

- Anya! Én mikor fogok meghalni?

- Remélem még nagyon soká. Majd amikor már nagyon idős leszel.

- És akkor már nem kell oviba mennem?

- Akkor már biztosan nem.

Nagy komolyan reggeliznek Borival az asztal kér végén, és Emese felsóhajt, majd megszólal:

- Boji! Én azért eszem ilyen lassan, mert már nagyon öreg vagyok.

176.-269. hét

Emese viszonylag hamar túlesett az „Egyedül!” korszakon és igen gyorsan visszafejlődött a „Nem tudom egyedül!” időszakba. Hiába képes arra, hogy egyedül felöltözzön, vagy felvegye a cipőjét, sokkal jobban szereti, hogyha babusgatom egy kicsit és én teszem meg mindezt. Persze józan és nyugis nappalokon tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ezt nem kéne hagynom, de aztán jönnek a nyűgös álmos, már-induláskor-elkéstem reggelek… A dadus néni azonban szaktekintéllyé vált a szememben, csodákra képes, az oviban Emesénk már a második héten egyedül öltözött, én meg úgy gondoltam épp itt az ideje, hogy ezt a jó szokást itthon is foganasítsam. A reggeli cípővételnél megkeményítettem a szívem és Emesére hagytam a probléma megoldását. A kisasszony határozottan tudtunkra adta a nemtetszését, mégis mire térültem fordultam, a lábán volt a cipő. Csoda történt? Dehogy! Bori nem bírta tovább a nyafogást, ráadta. Mostanában nem ez az első alkalom, hogy neki fogy el előbb a türelme. Múltkor hazafelé az oviból és a bevásárlásból a fülemen is csomag lógott, amikor a kaputól 20 méterrel Emese lecövekelt, mondván, hogy ő innen már nem bír hazagyalogolni. Én megpróbáltam racionális érvekkel meggyőzni (feleslegesnek tűnt), felvetni, hogy játszunk vicces járásosat (eredménytelenül), majd hozzá hasonló elszántsággal próbáltam felhívni a figyelmét arra az apróságra, hogy több szabad kezem nincs, amivel fel tudnám venni, kénytelen lesz mégis megerőltetni magát. Tüntetőleg elindultam és közben azt próbáltam megtippelni, hogy hazaérkezésünk után hány perccel kezd majd el kilométerhiányosan fel-alá rohangálni a lakásban. Krokodilkönnyek és patthelyzet. Mi lett a megoldás? Borka hazacipelte. Bori teljesen belenőtt a nagy nővér szerepbe. Emesének továbbra is a fényt jelenti az ovi borús sötétségében, amikor az udvaron találkozhatnak, Borka szárnyai alá vészi és együtt játszanak a nagyokkal. A kedvencem mégis az, amikor Kicsimnek hívja.

GySzR:

- Emese, mi volt ma az oviban?

- Senki nem játszott velem és az óvónénikkel kellett gyurmáznom. – mondja durcás arccal.