37.hét

Borka még mindig taknyos, bár már kevésbé, cserébe viszont úgy köhög, mint egy asztmás víziló és olyan a légzési hangja mint Darth Vadernek. Az orrszívást megtanulta kezelni, ha épp olyan kedve van, hagyja és nem is sír közben, de ha nem akarja, akkor már gyakorlatilag ketten sem tudjuk úgy lefogni, hogy rendesen ki lehessen takarítani a kis pisze nóziját. Hihetetlen ereje van a kis Vakarcsnak, visít, rúg, harap és úgy forgatja a fejét, hogy esélyem sincs. Ráadásul elképesztően kitartó. Tegye fel a kezét, aki képes lenne (hálózsákban!) harminchatodszor is felállni, amikor harmincötször visszafektették és ráadásul olyan fáradt, hogy folyamatosan dörzsölgetni kell a szemét, nehogy leragadjon! Na ugye! Ráadásul szakszóval élve, rátört a szeparációs szorongás, úgyhogy mint a pincsikutya a sarkamban szuszog egész nap, még a WC ajtaján is dörömböl és sírva fakad ha ki merem csukni. Az igazán nagy boldogság, pedig ha utolér és felkapaszkodhat rám. Én meg persze elolvadok, de most komolyan, ellen lehetne állni egy ilyen nézésnek?


Az első Húsvétja is jól telt, végiglátogattuk a nagyszülőket, az alkalmat megragadva infánsnőnek öltöztettük, ennek megfelelően körüldongták a hódolói, családi vacsorán trónolhatott középen, és végre hódolhatott kedvenc időtöltésének, a lépcsőmászásnak, , mindkét helyen kapott saját hintát, rettegésben tarthatta a macskát, fűszálakat és virágokat tépkedhetett és kis bogarakat dögönyözhetett a kis kukac ujjaival. Hát lehet-e ennél jobbat kívánni?

36.hét

Bori megfázott, életében először beteg és ezen őszintén megsértődött. Bánatában a legváratlanabb pillanatokban is elsírja magát és akkor még nem is beszéltem az olyan traumákról, mint a kúp, vagy az orrszívás. Már szinte az összes kereskedelmi forgalomban kapható orrszívót kipróbáltuk a legenyhébbtől indítva a legdurvább porszívósig. Összességében mindegyik szívás. Szerintem, az arany középutat jelentő, bioenergiával működő (= én szívok) a legjobb. Ez legalább csendes, bár így nem nyomja el a porszívó hangja a gyereksírást. Ráadásul a porszívós módszernél igyekszem segítséggel nekifogni a tortúrának, részben a fizikai akadályok miatt (nincs elég kezem, hogy egyszerre lefogjam a 4 kalimpáló végtagját és még a fejét is rögzítsem és kezeljem a szívófejet és a porszívót), de leginkább azért, hogy valaki lelki támaszt nyújtson nekem, illetve Borka ne csak engem utáljon. Szerencsére nem haragtartó, de azt már elértük, hogy azonnal elkezdi az üvöltést, ha csak közeledek a porszívó bekapcsoló gombjához. Pedig eddig ha takarítottunk érdeklődve nézelődött és igyekezett megragadni az alkalmat, hogy megrágja a gégecsövet, amit persze most is megtesz, de már nem érdeklődve, hanem bosszúból. Amúgy hihetetlen, hogy egy ilyen kicsi, pisze orrban, hogy fér el ennyi trutyi, bár az apja szerint azért olyan sok, mert az agyát is leszívom a gyereknek. A jó hír viszont, hogy az orvosi rendelő teljesen lenyűgözte, még akkor se sírt, amikor az alapból tátva lévő szájába benyomtak egy spatulát. A patikus nőre meg annyira vigyorgott, hogy ő megjegyezte, hogy Bori a legszebb kisbaba akit látott ezen a héten. Lévén, hogy mindez szerdán történt nem tudtam eldönteni, hogy ez mennyire nagy bók, de aztán másnap séta közben összefutottunk, mint régi ismerőst üdvözölt minket, és mondta, hogy előző nap 10 percig csak Borkáról mesélt otthon. Szóval bóknak vettük. Szerencsére azért történtek velünk még ennél is jobb dolgok a héten, mert kirándultunk, játszótereztünk és azért volt alkalma a kisasszonynak rosszalkodni is.

35.hét

Bori nem akar velem játszani. Tíz másodpercnél tovább nem érdeklem és nem érdeklik a játékai sem, az érdekli, hogy mi van a fiók legmélyén, a szekrényajtó mögött, milyen íze van a cipőnek, mi van az asztalon, vagy a könyvek lapjai között és a könyvek mögött a polcon, illetve leginkább az, hogy milyen állni. Legszívesebben egész nap ácsorogna, persze lehet, hogy csak azért mert visszaülni, na azt, még mindig nem tud. A bajok akkor kezdődtek igazán, amikor a magaslati pozíciót kihasználva próbált különböző dolgokat megkaparintani, de kapaszkodás nélkül nem tudott állva maradni. Ebből kifolyólag napi 15x vágódott hanyatt - bang - kopp - bömbölés - anyai szív összeszorul. Az arcáról azt lehetett leolvasni, hogy véleménye szerint, a gravitáció ilyen formában és mértékben gonosz dolog. Amikor egy nap alatt két különböző helyen repedt fel a szája, én is egyetértettem. Továbbá, kitolás, hogy előbb lettek fogai, mint hogy megtanult volna járni, mert így olyan, mintha hat éles pengével a szájában próbálna botorkálni. Összességében nem tudom melyikünket viseli meg jobban ez a sok csetlés-botlás, de néha délutánonként legszívesebben adnék rá egy bukósisakot és beszíjaznám a babakocsiba, hogy biztonságban és nyugton legyen. Pedig jobb lenne, ha szoknám a gyűrődést, mert a hétvégén Bori újabb tanúbizonyságot tett arról, hogy hegymászó lesz: a nagyszülőknél lépcsőt mászott. Először csak kicsit, és amíg mi ezen örvendeztünk körülötte, rajongóit félreseperve neki indult az emeletnek. "Hadd másszon pár fokot ott is" - gondoltuk naivul, majd a negyedik lépcsőfoknál mögé álltunk, mégis puhára essen, ha legurul. Nem volt rá szükség, felment a tetejére, az emeletre, egyedül, aztán délután még egyszer. Az én alig 75 centi magas lányom!
És hogy azért hasznot is húzzon a gravitációból, mostanában kedvenc elfoglaltsága, hogy minden leejt majd várakozóan és ellenállhatatlanul vigyorogva néz, hogy vegyem fel, majd kéjesen újra leejti (külön előny, hogy ezt állva lehet igazán jól játszani). Továbbá van egy golflabdája, 5 centi magasról ledobja, amitől úgy csinál, hogy: kop-kop-grrrrrrrrrrr. Aztán ha abbahagyta a gurulást, Bori utána mászik és újra elejti. Irtó vicces, és ráadásul most már értem miért nem köszön nekünk az alsó szomszéd.

34.hét

Mióta Borka felfedezte a harmadik dimenziót szinte nem lehet ismét két dimenzióssá tenni - lefektetni. Ülve szeretne fürdeni, tartja a fejét a babakocsiban, ha már sír a fáradtságtól, akkor se áll le egy másodpercre sem, güzüként mászik. Ha pakettára ér, szétcsúszik a lába, mint a kölyök kutyáknak és pillanatok alatt átvált kommandós kúszásba. Előszeretettel térdel, és ha sikerül magát állásba küzdenie, vigyorog, mint a tejbe tök és olyan elégedett képet vág, hogy nem is tudom melyikünk büszkébb rá, ő vagy én (na jó, én). Kitartóan kapaszkodik, hogy állva maradjon, egészen addig, és még azután is, hogy remeg a lába a fáradtságtól, és ha mégis visszavágyakozik a biztos és unalmas talajra, minden önérzetét félredobva nyüszög, hogy szedjem le. Így viszont kevesebbszer koppan a feje, szóval nekem megéri. Egyre hatékonyabban tud pakolni, nagyon tehetséges, gyakorlatilag 2 perc alatt úgy néz ki a közvetlen környezete, mintha robbantottak volna.
És hiába látom minden nap, csak pislogok milyen gyorsan fejlődik, szóval, pofásodik, mint a kölyökgólya, és az én kisbabám kezd kisgyerek formájú lenni! Már játszótéren is volt, erről csak jövő héten lesz fényképes dokumentáció, de a többi kép a szokásos helyen!