Az igen kedves volt főnököm, gyakorló 4 gyermekes apuka, gyakran zsörtölődött amiatt, hogy a gyerekek milyen hálátlanok. A héten intenzíven emlegettem. Reggel hétkor indulok dolgozni, hogy 4-kor elsőként lábujjhegyen és szemlesütve kisurranhassak az a még további 2-3 órát dolgozó kollégáim közül. Loholva beesek az oviba, ahol már nem is azzal fogadnak a lányaim, hogy mit hoztál enni, hanem hogy „miért jöttél ilyen későn?”. Hazaérve ébredező lelkifurdalásomat tompítandó a „Anya, süssünk palacsintát!” kezdetű fülrágást nem is hagytam kibontakozni, hanem egyből beadtam a derekam. Kisütöttem a palacsintákat, kellő látványosságot jelentve dobáltam őket, lejátszottam pár kör társast, vásároltam a Bori-boltban, gyúrtam a gyurma kígyókat, majd a palacsintát mutogatva még a vacsoraasztalhoz is leültettem a családot. A kakaótól és lekvártól maszatos lányok elkerekedett szemmel figyelték, amint nyugtáztuk, hogy bizony a már félig elfogyasztott sajt bizony penészes volt.
- Mi lesz most Anya? Meg fogtok halni? – kérdezi Bori teli szájjal.
- Hát egyszer biztosan, de ettől a sajttól most nem. – próbálom megnyugtatni, bár azért annyira nem tűnik kétségbeesettnek.
- Ha meghalok tiétek lehetnek a biciklijeim. – jelenti be az apjuk. És innentől kicsúszott a kezünkből az irányítás, és a mi szemünk kerekedett el leginkább.
- Hurrá! – csattant ki az örömtől Emese – Bori! Ha anyáék meghalnak miénk lesz az egész lakás! Érted? Csak a miénk! Azt csinálunk, amit csak szeretnénk.
- És ki fog dolgozni? – kérdezte bárgyún Apa. Persze ez nem hatotta meg őket.
- És akkor ki fog elhozni titeket az oviból? – próbálkoztam miután magamhoz tértem a döbbenettől.
- De hát akkor nem is megyünk oviba, Anyaaaa! – kiáltották boldogan, már már lesajnálóan rám néztek. Hirtelen nagy volt az egyetértés közöttük.
- És ki fog nektek ennivalót venni? És honnan lesz új ruhátok? És új cipőtök? Ki süt nektek palacsintát és ki mesél nektek esténként? Ki vigasztal meg titeket ha rosszat álmodtok? – kezdtem belejönni. – És ki fogja kitörölni a feneketeket? – na itt kitört a röhögés, majd Emese elvágta a gordiuszi csomót és felkiáltott:
- Megvan! A Mami! Majd a Mami meg a Papi! Meg a Nagyiék!
- Majd odaköltözünk a Dédihez, ő úgyis egyedül lakik! – kontrázott rá Bori is.
Erre pedig mi lehet mondani, a „na jól van most már, ülj rendesen és egyél!”-en kívül? Nézzük a jó oldalát, nem elveszettek.
GySzR:
- Anya, nagyon szeretlek! – bújik hozzám Bori.
- Én is téged Borikám! – és épp kezdek elolvadni.
- Jó, akkor kaphatok egy cukrot?
- Mi lesz most Anya? Meg fogtok halni? – kérdezi Bori teli szájjal.
- Hát egyszer biztosan, de ettől a sajttól most nem. – próbálom megnyugtatni, bár azért annyira nem tűnik kétségbeesettnek.
- Ha meghalok tiétek lehetnek a biciklijeim. – jelenti be az apjuk. És innentől kicsúszott a kezünkből az irányítás, és a mi szemünk kerekedett el leginkább.
- Hurrá! – csattant ki az örömtől Emese – Bori! Ha anyáék meghalnak miénk lesz az egész lakás! Érted? Csak a miénk! Azt csinálunk, amit csak szeretnénk.
- És ki fog dolgozni? – kérdezte bárgyún Apa. Persze ez nem hatotta meg őket.
- És akkor ki fog elhozni titeket az oviból? – próbálkoztam miután magamhoz tértem a döbbenettől.
- De hát akkor nem is megyünk oviba, Anyaaaa! – kiáltották boldogan, már már lesajnálóan rám néztek. Hirtelen nagy volt az egyetértés közöttük.
- És ki fog nektek ennivalót venni? És honnan lesz új ruhátok? És új cipőtök? Ki süt nektek palacsintát és ki mesél nektek esténként? Ki vigasztal meg titeket ha rosszat álmodtok? – kezdtem belejönni. – És ki fogja kitörölni a feneketeket? – na itt kitört a röhögés, majd Emese elvágta a gordiuszi csomót és felkiáltott:
- Megvan! A Mami! Majd a Mami meg a Papi! Meg a Nagyiék!
- Majd odaköltözünk a Dédihez, ő úgyis egyedül lakik! – kontrázott rá Bori is.
Erre pedig mi lehet mondani, a „na jól van most már, ülj rendesen és egyél!”-en kívül? Nézzük a jó oldalát, nem elveszettek.
GySzR:
- Anya, nagyon szeretlek! – bújik hozzám Bori.
- Én is téged Borikám! – és épp kezdek elolvadni.
- Jó, akkor kaphatok egy cukrot?
