2011. november 25., péntek
67.hét
Borka továbbra is egy kis zabagép.
Ráadásul nem is akármilyen, adok egy rövid kis listát a kedvenceiről:
kovászos uborka, csípős kolbász, töltött padlizsán illetve jó fokhagymás
padlizsánkrém (lerágja a kenyérről, aztán mutogat, hogy kenjek rá még),
vaj (magában, ujjal beletúrva és nyalogatva), pomelo és banán, hagymás
rántotta (az adagja 2 tojás), tőkehalmáj (szigorúan magában, kenyér
nélkül), a sütőtököt pedig csak tökpite vagy tökkrémleves formájában
hajlandó megenni, de úgy nagyon. Nem mondanám, hogy tökéletesen
illeszkedik az ajánlásokba, de ha egyszer azt szeretné enni amit mi
is... azt meg igazán nem várhatják el, hogy két éves koráig mi is
zelleres-krumplifőzeléken éljünk. Mindenesetre azért inkább nem
dicsekedtem el vele a védőnőnek, pláne ha már sikerült kibekkelnünk,
hogy csak akkor menjünk a 15 hónapos oltásra, amikor már elmúlt a lila
folt az arcáról. Igen, tegnap szegény Borka oltást kapott, és nem egy
félős gyerek, de most tényleg lerítt a félelem az arcáról. Az egész
eleve úgy kezdődött, hogy 10 percen keresztül a váróban gyanakodva
hallgatta az ajtó mögül kiszűrődő elkeseredett zokogást, gondolom már
akkor sejtette, hogy ott bent nem banánt osztanak. Aztán amint beléptünk
5 másodpercen belül szerzett magának két játékot, de csak azért, hogy
amikor elkezdték vizsgálni és ő is rákezdett a hatalmas kétségbeesett
bömbölésre, volt mit a földhöz vágnia. Pedig akkor még nem is sejtette,
hogy a neheze még hátra van és amikor lefogták a oltás miatt, na akkor
megjelent a riadalom a kis szemében. Az én belevaló kis csajszim
csillogó szemében. Komolyan megsajnáltam. Szerencsére hamar túltette
magát rajta, de azért sikerült elég hanghatást produkálni, hogy a
következő áldozat se mosolyogva totyogott be a rendelőbe. És hogy
végképp elhiggyétek hogy már kutya baja, itt egy rövidfilm az esti
"futásról":
2011. november 18., péntek
66.hét
Borka hatalmasat fejlődött az állathangok
utánzása terén. Néha tud hápogni, az oroszlán láttán azt mondja ÁÁááá!
és iá-zik a csacsinak (hiába, azért vannak fontos dolgok az életben!).
De a legjobban a vau-vau megy, ami inkább au-au-AU!!, de ez a kis
kiejtésbeli hiba igazán nem hozza zavarba. Az utcán minden kutyának
lelkesen visszaugat, sőt kiszúrja őket már az utca végén és a
babakocsiból kiesve mutogat, mire mondani kell neki, hogy igen, ott egy
kutyus, mire ő hangosan ugatni kezd egészen addig, míg a kutya elhalad
mellettünk, amikor is egy hangos pá-pá-pá-val udvariasan elköszön tőle. A
legjobb mégis az, amikor itthon azt játssza, hogy ő egy kiskutya,
négykézláb rohangál fel-alá, ugat és mindenáron meg akarja harapni a
nagylábujjam. Szerintetek honnan a túróból tudja, hogy a kutyák
harapnak? De amúgy más téren is hihetetlen milyen gyorsan tanul.
Komolyan, egyszer látta, hogy bekenem a számat szőlőzsírral, és azóta ha
megkaparintja, kinyitja és kirúzsozza magát (na jó, kitekerni még nem
tudja belőle az anyagot, de a problémát úgy orvosolja, hogy beledugja a
kis ujját, úgyhogy a Labellok is a legfölső polcra költöztek). Persze
érthető is a nagy igyekezet a szépségápolás terén, ugyanis nem is
meséltem még nektek, de Borkának hódolója akadt a szomszéd kisfiú, a 4
éves Bendegúz személyében, aki minden nap hazafelé jövet az oviból szed
Borinak leveleket, bekopog és átadja. Bár most egy kicsit csökkent a
lelkesedés, mert múltkor lebuktunk. Átjöttek ugyanis játszani és
Bendegúz érdeklődve kérdezte, hogy van a levélgyűjteményünk???
Hiszen ő már olyan sokat hozott... én meg persze egyből Borkára fogtam,
ami így utólag lehet, hogy nem volt túl jó ötlet, mert mégis csak az ő
udvarlója, de még azért remélem van időm, hogy belejöjjek a helyzetbe.
2011. november 10., csütörtök
65.hét
Borka apja nyomdokaiba lépett. Na ne
gondoljatok semmi jóra... ő is azon van, hogy arcról ismerjék a
gyerektraumán, és ő is túl van élete első koponyaröntgenén. Az történt
ugyanis, hogy lement a lépcsőházban motorral egy félemeletet, és hát nem
sikerült túl jól. Az a pár perc csak rémálmomban fog visszatérni,
amikor vérző orral teljes hangerővel üvöltött és képtelenség volt
eldönteni, hogy keze, lába, feje és úgy egyáltalán a gyerek bármely
része ép-e. Nem borzolom tovább az idegeket, szerencsére nem lett semmi
komoly baja, a pofijára került helyes kis lila foltot leszámítva, amitől
úgy néz ki, mintha zsenge kora ellenére kocsmai verekedésbe keveredett
volna. Mire a János traumatológiára értünk, már megnyugodott annyira,
hogy sikerült kideríteni, hogy a végtagjai és az orra ép, aztán amikor nagyot kacagott azon, hogy vizsgálják a hasát, már éreztem, hogy nagyon nagy baj biztos nincsen. A várakozás
közben meg engem is megrohantak az emlékek, ugyanis az én fejemet is
ott varrták össze párszor és ezalatt a röpke 20-25 év alatt semmit nem
változott a hely. A traumatológustól persze jól kikaptam, hogy minek
kell egyáltalán kismotort adni egy ekkora gyereknek, ha én tudnám mennyi
baleset történik motorral én is azon lennék, hogy betiltsák és rám
hálás lehetek, hogy ennyivel megúszta. Nyilván az is vagyok és örülök,
hogy mindez télen történt, amikor legalább a kabáttal meg a sapkával
tompítottuk az esést. És persze igaza van, és nyilván az én hibám, hogy
leesett, és azt is értem, hogy traumatológiai szempontból az a
legideálisabb, ha egy gyerek egész nap ül a földön párnákkal
körülbástyázva és olvasgat, lehetőleg kicsi és puha könyveket, de ezt a
valóságban nehezen kivitelezhetőnek tartom. Az én lányom simán nekiindul
a játszótéren a legmagasabb csúszdának, sőt ha éppen nem szorongat
semmit a kezében még fel is mászik, és ha nem szólok rá, még a tetején
sem ül le. És hiába dugtuk el a kismotorját, séta közben már a
látóhatáron kiszúrja az összes többi motort és mindent bevet, hogy rá is
ülhessen. És olyannyira kismotor megvonási tünetei vannak, azzal
játszik, hogy minden mozdíthatóra ráül, legyen az a legnagyobb
építőpohara, vagy a műanyag játék fűnyírója és úgy tologatja magát a
parkettán. A szembe szomszédok meg azóta is ha meglátnak "minek az
ilyennek gyerek" arckifejezéssel csóválják a fejüket, a szintén szomszéd
kisfiú pedig miden nap hoz Borkának egy szép sárga levelet vagy makkot,
hogy megvigasztalja.
Szóval ez van velünk, egy pár hétig még biztos örülni fogok minden nap, ha épp nem töri össze magát.
Szóval ez van velünk, egy pár hétig még biztos örülni fogok minden nap, ha épp nem töri össze magát.
2011. november 3., csütörtök
64.hét
Borka lányunk ellenállhatatlan vonzalmat
érez a repülők iránt. Ha meglátja a képét a könyvében, akkor felmutat az
égre az ablakon keresztül és még berreg is hozzá. Ha már a fülén is
kaja jön ki, de az ember úgy tesz, mint egy repülő és széttett karral
billeg és bürrög, akkor esélyes, hogy lecsúszik még pár kanállal. De az
igazán nagy dolog, ha szabadban vagyunk és hallani, hogy a távolból
repülő morog. Na akkor megáll az élet, és kitartóan kémleli az eget,
majd vigyorogva mutogat még perceken keresztül, akkor is ha rág elment
és ismételgetni kell neki, hogy igen, ott ment egy repülő, mire ő
elégedetten annyit mond, hogy hőőő. És nem tudom, hogy ez-e az oka, de
mostanában nem marad meg a szobában. Ami sanyarú sorsot sejtet nekem így
a tél közeledtével, de nem egyszer előfordult már, hogy reggel amint
kijön a szobából, első dolga, hogy előhozza a cipőjét és az ajtóra
mutogatva követeli, hogy most és azonnal induljunk. Sőt, sálat, sapkát,
már egyedül is felveszi, csak menjünk már. Ennek megfelelően a négy
napos ünnep nagy részét a nagyszülőknél a kertben töltötte. Leszedte az
összes bogyót, megtépte a macska fülét, rengeteget kismotorozott,
kiharcolta, hogy kinyissuk a téliesített homokozót és fel se tudnám
sorolni mennyi érdekes dolog tett-vett egész nap. Biztos, hogy remekül
érezte magát, a probléma csak az étkezésekkel volt, ugyanis kissé el
lett kapatva a kisasszony. A végén oda jutottunk, hogy amíg itthon
főzeléket és gyümölcsöt eszik, ott a negyedik nap végére csak a
gyümölcsjoghurtot és a süteményeket volt hajlandó hosszas könyörgés után
megenni. És még így is én voltam a mumus, aki a végén már az asztalra
csapott, és nem hagyta, hogy a sanyarú sorsú, éhező gyereknek a málna
helyett meggylekvárt bontsanak a túrótortához. (azt pedig csak
magamban gondoltam, hogy ha a büdös kölke, nem eszi meg magában a
túrótortát, akkor túrót a fülibe és egyébként meg tiszta haszon, mert
esetleg méltóztatik mást is enni vacsorára, mint gyümölcsjoghurtot
fánkkal. Persze mondanom sem kell, hogy megette. Mármint a tortát és
nyilván nem a vacsorát.) Amúgy hihetetlen egy kis csajszi a lányom,
ahhoz képest, hogy még fenekén a tojáshéj, irigylésre méltó
akaratérvényesítő képességgel rendelkezik. A lehetetlent kivéve,
gyakorlatilag minden elér, amit a fejébe vesz, de még a kivételeknél sem
adta fel, és hogy mindezt nyomatékosítsa, a héten még toporzékolni is
megtanult.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)