2011. november 25., péntek

67.hét

Borka továbbra is egy kis zabagép. Ráadásul nem is akármilyen, adok egy rövid kis listát a kedvenceiről: kovászos uborka, csípős kolbász, töltött padlizsán illetve jó fokhagymás padlizsánkrém (lerágja a kenyérről, aztán mutogat, hogy kenjek rá még), vaj (magában, ujjal beletúrva és nyalogatva), pomelo és banán, hagymás rántotta (az adagja 2 tojás), tőkehalmáj (szigorúan magában, kenyér nélkül), a sütőtököt pedig csak tökpite vagy tökkrémleves formájában hajlandó megenni, de úgy nagyon. Nem mondanám, hogy tökéletesen illeszkedik az ajánlásokba, de ha egyszer azt szeretné enni amit mi is... azt meg igazán nem várhatják el, hogy két éves koráig mi is zelleres-krumplifőzeléken éljünk. Mindenesetre azért inkább nem dicsekedtem el vele a védőnőnek, pláne ha már sikerült kibekkelnünk, hogy csak akkor menjünk a 15 hónapos oltásra, amikor már elmúlt a lila folt az arcáról. Igen, tegnap szegény Borka oltást kapott, és nem egy félős gyerek, de most tényleg lerítt a félelem az arcáról. Az egész eleve úgy kezdődött, hogy 10 percen keresztül a váróban gyanakodva hallgatta az ajtó mögül kiszűrődő elkeseredett zokogást, gondolom már akkor sejtette, hogy ott bent nem banánt osztanak. Aztán amint beléptünk 5 másodpercen belül szerzett magának két játékot, de csak azért, hogy amikor elkezdték vizsgálni és ő is rákezdett a hatalmas kétségbeesett bömbölésre, volt mit a földhöz vágnia. Pedig akkor még nem is sejtette, hogy a neheze még hátra van és amikor lefogták a oltás miatt, na akkor megjelent a riadalom a kis szemében. Az én belevaló kis csajszim csillogó szemében. Komolyan megsajnáltam. Szerencsére hamar túltette magát rajta, de azért sikerült elég hanghatást produkálni, hogy a következő áldozat se mosolyogva totyogott be a rendelőbe. És hogy végképp elhiggyétek hogy már kutya baja, itt egy rövidfilm az esti "futásról":

2011. november 18., péntek

66.hét

Borka hatalmasat fejlődött az állathangok utánzása terén. Néha tud hápogni, az oroszlán láttán azt mondja ÁÁááá! és iá-zik a csacsinak (hiába, azért vannak fontos dolgok az életben!). De a legjobban a vau-vau megy, ami inkább au-au-AU!!, de ez a kis kiejtésbeli hiba igazán nem hozza zavarba. Az utcán minden kutyának lelkesen visszaugat, sőt kiszúrja őket már az utca végén és a babakocsiból kiesve mutogat, mire mondani kell neki, hogy igen, ott egy kutyus, mire ő hangosan ugatni kezd egészen addig, míg a kutya elhalad mellettünk, amikor is egy hangos pá-pá-pá-val udvariasan elköszön tőle. A legjobb mégis az, amikor itthon azt játssza, hogy ő egy kiskutya, négykézláb rohangál fel-alá, ugat és mindenáron meg akarja harapni a nagylábujjam. Szerintetek honnan a túróból tudja, hogy a kutyák harapnak? De amúgy más téren is hihetetlen milyen gyorsan tanul. Komolyan, egyszer látta, hogy bekenem a számat szőlőzsírral, és azóta ha megkaparintja, kinyitja és kirúzsozza magát (na jó, kitekerni még nem tudja belőle az anyagot, de a problémát úgy orvosolja, hogy beledugja a kis ujját, úgyhogy a Labellok is a legfölső polcra költöztek). Persze érthető is a nagy igyekezet a szépségápolás terén, ugyanis nem is meséltem még nektek, de Borkának hódolója akadt a szomszéd kisfiú, a 4 éves Bendegúz személyében, aki minden nap hazafelé jövet az oviból szed Borinak leveleket, bekopog és átadja. Bár most egy kicsit csökkent a lelkesedés, mert múltkor lebuktunk. Átjöttek ugyanis játszani és Bendegúz érdeklődve kérdezte, hogy van a levélgyűjteményünk??? Hiszen ő már olyan sokat hozott... én meg persze egyből Borkára fogtam, ami így utólag lehet, hogy nem volt túl jó ötlet, mert mégis csak az ő udvarlója, de még azért remélem van időm, hogy belejöjjek a helyzetbe.

2011. november 10., csütörtök

65.hét

Borka apja nyomdokaiba lépett. Na ne gondoljatok semmi jóra... ő is azon van, hogy arcról ismerjék a gyerektraumán, és ő is túl van élete első koponyaröntgenén. Az történt ugyanis, hogy lement a lépcsőházban motorral egy félemeletet, és hát nem sikerült túl jól. Az a pár perc csak rémálmomban fog visszatérni, amikor vérző orral teljes hangerővel üvöltött és képtelenség volt eldönteni, hogy keze, lába, feje és úgy egyáltalán a gyerek bármely része ép-e. Nem borzolom tovább az idegeket, szerencsére nem lett semmi komoly baja, a pofijára került helyes kis lila foltot leszámítva, amitől úgy néz ki, mintha zsenge kora ellenére kocsmai verekedésbe keveredett volna. Mire a János traumatológiára értünk, már megnyugodott annyira, hogy sikerült kideríteni, hogy a végtagjai és az orra ép, aztán amikor nagyot kacagott azon, hogy vizsgálják a hasát, már éreztem, hogy nagyon nagy baj biztos nincsen. A várakozás közben meg engem is megrohantak az emlékek, ugyanis az én fejemet is ott varrták össze párszor és ezalatt a röpke 20-25 év alatt semmit nem változott a hely. A traumatológustól persze jól kikaptam, hogy minek kell egyáltalán kismotort adni egy ekkora gyereknek, ha én tudnám mennyi baleset történik motorral én is azon lennék, hogy betiltsák és rám hálás lehetek, hogy ennyivel megúszta. Nyilván az is vagyok és örülök, hogy mindez télen történt, amikor legalább a kabáttal meg a sapkával tompítottuk az esést. És persze igaza van, és nyilván az én hibám, hogy leesett, és azt is értem, hogy traumatológiai szempontból az a legideálisabb, ha egy gyerek egész nap ül a földön párnákkal körülbástyázva és olvasgat, lehetőleg kicsi és puha könyveket, de ezt a valóságban nehezen kivitelezhetőnek tartom. Az én lányom simán nekiindul a játszótéren a legmagasabb csúszdának, sőt ha éppen nem szorongat semmit a kezében még fel is mászik, és ha nem szólok rá, még a tetején sem ül le. És hiába dugtuk el a kismotorját, séta közben már a látóhatáron kiszúrja az összes többi motort és mindent bevet, hogy rá is ülhessen. És olyannyira kismotor megvonási tünetei vannak, azzal játszik, hogy minden mozdíthatóra ráül, legyen az a legnagyobb építőpohara, vagy a műanyag játék fűnyírója és úgy tologatja magát a parkettán. A szembe szomszédok meg azóta is ha meglátnak "minek az ilyennek gyerek" arckifejezéssel csóválják a fejüket, a szintén szomszéd kisfiú pedig miden nap hoz Borkának egy szép sárga levelet vagy makkot, hogy megvigasztalja.
Szóval ez van velünk, egy pár hétig még biztos örülni fogok minden nap, ha épp nem töri össze magát.

2011. november 3., csütörtök

64.hét

Borka lányunk ellenállhatatlan vonzalmat érez a repülők iránt. Ha meglátja a képét a könyvében, akkor felmutat az égre az ablakon keresztül és még berreg is hozzá. Ha már a fülén is kaja jön ki, de az ember úgy tesz, mint egy repülő és széttett karral billeg és bürrög, akkor esélyes, hogy lecsúszik még pár kanállal. De az igazán nagy dolog, ha szabadban vagyunk és hallani, hogy a távolból repülő morog.  Na akkor megáll az élet, és kitartóan kémleli az eget, majd vigyorogva mutogat még perceken keresztül, akkor is ha rág elment és ismételgetni kell neki, hogy igen, ott ment egy repülő, mire ő elégedetten annyit mond, hogy hőőő. És nem tudom, hogy ez-e az oka, de mostanában nem marad meg a szobában. Ami sanyarú sorsot sejtet nekem így a tél közeledtével, de nem egyszer előfordult már, hogy reggel amint kijön a szobából, első dolga, hogy előhozza a cipőjét és az ajtóra mutogatva követeli, hogy most és azonnal induljunk. Sőt, sálat, sapkát, már egyedül is felveszi, csak menjünk már. Ennek megfelelően a négy napos ünnep nagy részét a nagyszülőknél a kertben töltötte. Leszedte az összes bogyót, megtépte a macska fülét, rengeteget kismotorozott, kiharcolta, hogy kinyissuk a téliesített homokozót és fel se tudnám sorolni mennyi érdekes dolog tett-vett  egész nap. Biztos, hogy remekül érezte magát, a probléma csak az étkezésekkel volt, ugyanis kissé el lett kapatva a kisasszony. A végén oda jutottunk, hogy amíg itthon főzeléket és gyümölcsöt eszik, ott a negyedik nap végére csak a gyümölcsjoghurtot és a süteményeket volt hajlandó hosszas könyörgés után megenni. És még így is én voltam a mumus, aki a végén már az asztalra csapott, és nem hagyta, hogy a sanyarú sorsú, éhező gyereknek a málna helyett meggylekvárt bontsanak a túrótortához. (azt pedig csak magamban gondoltam, hogy ha a büdös kölke, nem eszi meg magában a túrótortát, akkor túrót a fülibe és egyébként meg tiszta haszon, mert esetleg méltóztatik mást is enni vacsorára, mint gyümölcsjoghurtot fánkkal. Persze mondanom sem kell, hogy megette. Mármint a tortát és nyilván nem a vacsorát.) Amúgy hihetetlen egy kis csajszi a lányom, ahhoz képest, hogy még fenekén a tojáshéj, irigylésre méltó akaratérvényesítő képességgel rendelkezik. A lehetetlent kivéve, gyakorlatilag minden elér, amit a fejébe vesz, de még a kivételeknél sem adta fel, és hogy mindezt nyomatékosítsa, a héten még toporzékolni is megtanult.