71.hét

Nem tudom meséltem-e már, de Borka lányunk egyre inkább kezd öntudatára ébredni. Mindent szeretne egyedül csinálni, egyre ritkábban hagyja, hogy etessük, ő egyedül keni össze magát a köldökétől a feje búbjáig, de múltkor azt is kikérte magának, hogy az apja mosdassa és ő akarta a kis mosdókesztyűjével végigkenni magát. Néha meg dührohamot kap, ha valamit nem tud úgy megcsinálni, ahogy ő eltervezi és ennél már csak azon borul ki jobban, ha segíteni próbálunk neki. Nehéz egy 16 hónapos élete, gondolhatjátok. A karácsonyi készülődés viszont nagyon bejött neki. Gyakorlatilag amíg fent van, valahol égnie kell egy gyertyának, azonnal észreveszi, ha sutyiban elfújtam és kitartóan áll előtte és mutogat, hogy a-a-a, amíg elő nem veszem a gyufát. De enni biztos nem eszik, amíg nem gyújtjuk meg a gyertyát az adventi koszorún. Aztán ha már ég, akkor elkezd billegve táncolni és megadja a hangot: ééééé. És ez azt jelenti, hogy el kell énekelni az "ég a gyertya, ég..." kezdetű remekművet, aznap akár 134.-szer is és akkor teljes a boldogság. Na és hát a hóesés! Teljesen eksztázisba jött, fel alá cikázott a lakásban és minden ablaknál külön meg kellett állni és megnézni, hogy ott is esik a hó. Aztán séta közben már nem volt ennyire töretlen a lelkesedés, felháborítónak találta ugyanis, hogy rá mernek esni a hópihék és ráadásul mi meg nem teszünk semmit, csak tétlenül nézzük, hogy ilyen méltánytalanságok történjenek vele. Ja és lebuktunk, rájött, hogy a ceruza fog a falon. Így már nem csak a törékeny tárgyak költöznek mindig egyre magasabbra és magasabbra polcra, hanem a koszcsík is szép lassan kúszik egyre feljebb a falon. De azért panaszra nincs okunk.

Áldott karácsonyt mindannyitoknak!  

70.hét

Borkát mostanában 3 dolog tartja igazán lázban: a rajzolás, a babája és az olvasás.

A kis Picasso gyakorlatilag egy hét alatt megtanulta tökéletesen fogni a ceruzát és már nem csak egyenes vonalakat tud húzni. Míg eleinte meg lehetett győzni, hogy a ceruza csak a papíron fog és felesleges az üvegasztalara is rajzolnia, mostanra már kezd rájönni, hogy átvertük és újabban mindenen kipróbálja, hátha mégis tud a lábamra, a kanapéra vagy a terítőre rajzolni. Pedig addig sem volt könnyű vele, míg "csak" papírra alkotott, ugyanis ezt a fogalmat definíció szerint értelmezi, nem korlátozza magát a firka papírokra. Lepakolja a könyveket és kiegészíti a saját mondanivalójával (sok majdnem párhuzamos vonal egymás mellett - bizonyára komoly dolgok) vagy illusztrációt készít a szöveghez (meglehetősen absztrakt, az biztos), de a befizetendő csekktől kezdve az újságokig semmi sincs biztonságban. Az abortátum babát rehabilitáltuk és belátom nem túl kedves ez a név, de most már menthetetlenül rajta ragadt. Bár teljesen mindegy, hogy hívják, Borka imádja. Az egyetlen esélyem, hogy fél órát egyedül ellegyen, ha babázik. Ki-be pakolja a babakocsiból, betakarja-kitakarja, rárakja a pelenkát, fésülgeti a nem létező haját, és megitatja a poharából - de nem akárhogy, tócsában áll után a víz a babakocsija alatt. Aztán ha megunja, a lehető legtermészetesebb módon földhöz vágja, fejbe rúgja, odajön hozzám és nyújtja a kis pracliját, hogy fogjam meg, odahúz a szőnyeghez és mutogat a földre, hogy üljek le, de most azonnal, majd szépen befészkeli magát az ölembe és adogatja a könyveit. Szerencsére egyre ritkább, hogy követhetetlen sebességgel lapoz ide-oda, a böngészőket mostanában alaposan végigleltároza, minden kutyánál és macskánál ugat, ha kérdezem mi hol van, keresi és ha megleli, üdvözült mosollyal mutogatja, hogy "AAz"! Ja és akkor a legboldogabb, ha valami olyan dolog van a könyvben, amit itt a lakásban teljes valójában is meg tud mutatni. Ilyenkor képes akár föltápászkodni és odamenni a csizmájához, és öö-öözve mutatni, hogy arról van szó. Minden kajánál bököd a konyhára, és helyeselni kell, hogy bizony, igen, ott is van tojás, és igen, kint az égen repül a repülő és a madár. És ha véletlen meg is dicsérem, hogy milyen ügyes, akkor nagy eséllyel egész szerényen meg is tapsolja magát. Már egészen meglepő, hogy mennyi mindent megért, szerintem legalább kétszáz szót már biztonsággal felismer (na jó, azért a gomba helyett még mindig gyakran mutogatja a gombját, de ez megbocsájtható) és ezzel leginkább így, meséléskor szembesülök. A mesekönyveken és a cumis reklámkatalóguson kívül a szakácskönyveimet olvasgatja a legszívesebben, magán kívül van a gyönyörűségtől, ha talál bennük borsót, répát vagy akár egy fakanalat. Igen, ebből is látszik, hogy egy haspók, de ennek már sokkal látványosabb, felületes szemlélő számára is szembetűnő jelei vannak: a kis patentos pulóvere szétpattan a pocakján, ha kidugja, és a végére hagytam a legjobbat: ismét lett egy bájos kis hurka a combján! 

69.hét

Ezen a héten méltóképpen megültük Borka névnapját, kapott sok mesekönyvet (lehet, hogy én jobban örültem, mert már nagyon untam a régieket), meg annyi kesztyűt, amennyi egy 50 kezű százlábúnak is majdnem elég lenne, vonatokat (mondja is lelkesen, ha megpillantja őket, hogy siii-si-ssssii, hiába, tudják a nagyszülők mitől döglik a légy), és Borbála-ágat. És persze a Mikulás is jött, mert hát Bori jó volt, és ellátta pár hónapra elegendő mazsolával és aszalt barackkal - ugyanis, ha valaki igazán le akarja venni a lábáról, ezt ad neki (szóval a télapó  is tudja). Na és Mikulás ünnepségeken is voltunk, ahol ugyan a télapónál sokkal érdekesebb volt a hintaló és a palacsinta, sőt egy másik alkalmon még pónihintón is lovagolt, és álmomban sem gondoltam volna, hogy az adventi mesejátékot tátott szájjal fogja végignézni az apja nyakában ülve, pedig így történt. És ha már az álmoknál és Borka jóságánál tartunk, hadd dicsekedjek el vele, hogy egy hónapos folyamat eredményeképpen, fokozatosan és szinte észrevétlenül Bori végérvényesen leszokott az éjszakai szopizásról. Volt egy pár hét, amíg még felsírt éjszakánként, és ki kellett venni a kiságyból, aztán mivel nem kapott azonnal anyatej forrást a szájába, elég hamar felébredt és lejátszódott párszor az alábbi párbeszéd:
- ööö-ööö-öööö - miközben a mutatóujjával a bordáimig bökve mutogat a mellemre
- nincs Borka, már nagylány vagy. Nincs, nem.
- nem, nem. - közben eszeveszett, fejcsóválás.
Ezt így elismételgettük perceken keresztül, majd lemondóan visszanyomta a cumit a szájába, egy kicsit dédelgettette magát, aztán szépen visszaaludt az ágyában. Majd gondolom rájött, hogy ezért a beszélgetésért kár felkelni, úgyhogy mostanában egyre gyakrabban fordul elő, hogy fel sem riad... én meg után így majd' 16 hónap után, egy végigaludt éjszakát követően olyan frissen és üdén ébredek fél hatkor (amikor már lebeszélhetetlenül követeli az anyatejet), hogy magam is meglepődök. És hogy tovább ajnározzam, idén Bori segített a mézeskalács gyártásban. Olyannyira, hogy (némi apai segítséggel) ő őrölte a szegfűszeget és még a tésztát is nyújtotta és nyomogatta bele a formákat. Ez így szép és jó volt egészen addig, míg rajta nem kaptam, hogy dézsmálja az anyagot. De azért nem volt harag, mégiscsak Advent van.

68.hét

Biztos emlékeztek még, hogy ha Borka megkaparint egy rongyot, akkor tuti elkezd takarítani, de ha ki merem hagyni a mókából és én úgy állok neki, hogy ő nem kap egyet, hát az skandalum! Ez a pedánssága tovább fokozódott. A pohárnak fix helye van az asztalkáján, semmi trehányság! Ha maszatos a keze, addig balhézik, míg meg nem törlöm, de tegnap este addig nem volt hajlandó folytatni a vacsorát, míg le nem töröltük az asztaláról a lecsöppent kefirt. Ha valami szöszt talál a szőnyegen, nincs maradása, akkor és azonnal fel kell állni és ki kell dobni. A szemetes iránti vonzalma meg ott is megmutatkozik, hogy kifejezetten vérig sértődik, ha nem ő dobhatja ki a koszos pelenkát (közben persze sutyiban megrágcsálva a szélét...). A kis söprű pedig vágyai netovábbja. Már csak azt nem értem, miért nem rak rendet maga után???

A héten amúgy az volt a legaranyosabb, amikor a nagyszülőknél előkerültek az ősszel szedett makkok, Borka pedig egyből kihalászott közülük egy kövér kukacot és nagy lelkesen mutatta. Egészen addig, míg a hernyó nem vette zokon a zaklatást és nem kezdett el ficánkolni a kezében. Halálra rémült, visítva az apjához vágta és behátrált a sarokba. Szóval ezen a héten is érték trauma, de ez azért már kevésbé drámai. Viszont egyre egyértelműbb, hogy mégis csak az én lányom, rám ütött és utálja a hideget. Míg eddig reggel első dolga volt, hogy már az ágyunkba a cipőjével érkezzen, jelezvén, hogy ideje lenne már a játszóterezésnek, a felkelésről nem is beszélve. Mostanában, ha felvetem, hogy menjünk sétálni, határozottan azt mondja, hogy nem és látványosan játszani kezd valamivel. Nagyszülőknél sem balhézott hogy ki szeretne menni kertészkedni (= bogyót szedni), sőt amikor kivittük, megkergette a macskát, aztán dörömbölt az ajtón, hogy most már engedjék be.

Szóval így vagyunk mostanában.

67.hét

Borka továbbra is egy kis zabagép. Ráadásul nem is akármilyen, adok egy rövid kis listát a kedvenceiről: kovászos uborka, csípős kolbász, töltött padlizsán illetve jó fokhagymás padlizsánkrém (lerágja a kenyérről, aztán mutogat, hogy kenjek rá még), vaj (magában, ujjal beletúrva és nyalogatva), pomelo és banán, hagymás rántotta (az adagja 2 tojás), tőkehalmáj (szigorúan magában, kenyér nélkül), a sütőtököt pedig csak tökpite vagy tökkrémleves formájában hajlandó megenni, de úgy nagyon. Nem mondanám, hogy tökéletesen illeszkedik az ajánlásokba, de ha egyszer azt szeretné enni amit mi is... azt meg igazán nem várhatják el, hogy két éves koráig mi is zelleres-krumplifőzeléken éljünk. Mindenesetre azért inkább nem dicsekedtem el vele a védőnőnek, pláne ha már sikerült kibekkelnünk, hogy csak akkor menjünk a 15 hónapos oltásra, amikor már elmúlt a lila folt az arcáról. Igen, tegnap szegény Borka oltást kapott, és nem egy félős gyerek, de most tényleg lerítt a félelem az arcáról. Az egész eleve úgy kezdődött, hogy 10 percen keresztül a váróban gyanakodva hallgatta az ajtó mögül kiszűrődő elkeseredett zokogást, gondolom már akkor sejtette, hogy ott bent nem banánt osztanak. Aztán amint beléptünk 5 másodpercen belül szerzett magának két játékot, de csak azért, hogy amikor elkezdték vizsgálni és ő is rákezdett a hatalmas kétségbeesett bömbölésre, volt mit a földhöz vágnia. Pedig akkor még nem is sejtette, hogy a neheze még hátra van és amikor lefogták a oltás miatt, na akkor megjelent a riadalom a kis szemében. Az én belevaló kis csajszim csillogó szemében. Komolyan megsajnáltam. Szerencsére hamar túltette magát rajta, de azért sikerült elég hanghatást produkálni, hogy a következő áldozat se mosolyogva totyogott be a rendelőbe. És hogy végképp elhiggyétek hogy már kutya baja, itt egy rövidfilm az esti "futásról":

66.hét

Borka hatalmasat fejlődött az állathangok utánzása terén. Néha tud hápogni, az oroszlán láttán azt mondja ÁÁááá! és iá-zik a csacsinak (hiába, azért vannak fontos dolgok az életben!). De a legjobban a vau-vau megy, ami inkább au-au-AU!!, de ez a kis kiejtésbeli hiba igazán nem hozza zavarba. Az utcán minden kutyának lelkesen visszaugat, sőt kiszúrja őket már az utca végén és a babakocsiból kiesve mutogat, mire mondani kell neki, hogy igen, ott egy kutyus, mire ő hangosan ugatni kezd egészen addig, míg a kutya elhalad mellettünk, amikor is egy hangos pá-pá-pá-val udvariasan elköszön tőle. A legjobb mégis az, amikor itthon azt játssza, hogy ő egy kiskutya, négykézláb rohangál fel-alá, ugat és mindenáron meg akarja harapni a nagylábujjam. Szerintetek honnan a túróból tudja, hogy a kutyák harapnak? De amúgy más téren is hihetetlen milyen gyorsan tanul. Komolyan, egyszer látta, hogy bekenem a számat szőlőzsírral, és azóta ha megkaparintja, kinyitja és kirúzsozza magát (na jó, kitekerni még nem tudja belőle az anyagot, de a problémát úgy orvosolja, hogy beledugja a kis ujját, úgyhogy a Labellok is a legfölső polcra költöztek). Persze érthető is a nagy igyekezet a szépségápolás terén, ugyanis nem is meséltem még nektek, de Borkának hódolója akadt a szomszéd kisfiú, a 4 éves Bendegúz személyében, aki minden nap hazafelé jövet az oviból szed Borinak leveleket, bekopog és átadja. Bár most egy kicsit csökkent a lelkesedés, mert múltkor lebuktunk. Átjöttek ugyanis játszani és Bendegúz érdeklődve kérdezte, hogy van a levélgyűjteményünk??? Hiszen ő már olyan sokat hozott... én meg persze egyből Borkára fogtam, ami így utólag lehet, hogy nem volt túl jó ötlet, mert mégis csak az ő udvarlója, de még azért remélem van időm, hogy belejöjjek a helyzetbe.

65.hét

Borka apja nyomdokaiba lépett. Na ne gondoljatok semmi jóra... ő is azon van, hogy arcról ismerjék a gyerektraumán, és ő is túl van élete első koponyaröntgenén. Az történt ugyanis, hogy lement a lépcsőházban motorral egy félemeletet, és hát nem sikerült túl jól. Az a pár perc csak rémálmomban fog visszatérni, amikor vérző orral teljes hangerővel üvöltött és képtelenség volt eldönteni, hogy keze, lába, feje és úgy egyáltalán a gyerek bármely része ép-e. Nem borzolom tovább az idegeket, szerencsére nem lett semmi komoly baja, a pofijára került helyes kis lila foltot leszámítva, amitől úgy néz ki, mintha zsenge kora ellenére kocsmai verekedésbe keveredett volna. Mire a János traumatológiára értünk, már megnyugodott annyira, hogy sikerült kideríteni, hogy a végtagjai és az orra ép, aztán amikor nagyot kacagott azon, hogy vizsgálják a hasát, már éreztem, hogy nagyon nagy baj biztos nincsen. A várakozás közben meg engem is megrohantak az emlékek, ugyanis az én fejemet is ott varrták össze párszor és ezalatt a röpke 20-25 év alatt semmit nem változott a hely. A traumatológustól persze jól kikaptam, hogy minek kell egyáltalán kismotort adni egy ekkora gyereknek, ha én tudnám mennyi baleset történik motorral én is azon lennék, hogy betiltsák és rám hálás lehetek, hogy ennyivel megúszta. Nyilván az is vagyok és örülök, hogy mindez télen történt, amikor legalább a kabáttal meg a sapkával tompítottuk az esést. És persze igaza van, és nyilván az én hibám, hogy leesett, és azt is értem, hogy traumatológiai szempontból az a legideálisabb, ha egy gyerek egész nap ül a földön párnákkal körülbástyázva és olvasgat, lehetőleg kicsi és puha könyveket, de ezt a valóságban nehezen kivitelezhetőnek tartom. Az én lányom simán nekiindul a játszótéren a legmagasabb csúszdának, sőt ha éppen nem szorongat semmit a kezében még fel is mászik, és ha nem szólok rá, még a tetején sem ül le. És hiába dugtuk el a kismotorját, séta közben már a látóhatáron kiszúrja az összes többi motort és mindent bevet, hogy rá is ülhessen. És olyannyira kismotor megvonási tünetei vannak, azzal játszik, hogy minden mozdíthatóra ráül, legyen az a legnagyobb építőpohara, vagy a műanyag játék fűnyírója és úgy tologatja magát a parkettán. A szembe szomszédok meg azóta is ha meglátnak "minek az ilyennek gyerek" arckifejezéssel csóválják a fejüket, a szintén szomszéd kisfiú pedig miden nap hoz Borkának egy szép sárga levelet vagy makkot, hogy megvigasztalja.
Szóval ez van velünk, egy pár hétig még biztos örülni fogok minden nap, ha épp nem töri össze magát.

64.hét

Borka lányunk ellenállhatatlan vonzalmat érez a repülők iránt. Ha meglátja a képét a könyvében, akkor felmutat az égre az ablakon keresztül és még berreg is hozzá. Ha már a fülén is kaja jön ki, de az ember úgy tesz, mint egy repülő és széttett karral billeg és bürrög, akkor esélyes, hogy lecsúszik még pár kanállal. De az igazán nagy dolog, ha szabadban vagyunk és hallani, hogy a távolból repülő morog.  Na akkor megáll az élet, és kitartóan kémleli az eget, majd vigyorogva mutogat még perceken keresztül, akkor is ha rág elment és ismételgetni kell neki, hogy igen, ott ment egy repülő, mire ő elégedetten annyit mond, hogy hőőő. És nem tudom, hogy ez-e az oka, de mostanában nem marad meg a szobában. Ami sanyarú sorsot sejtet nekem így a tél közeledtével, de nem egyszer előfordult már, hogy reggel amint kijön a szobából, első dolga, hogy előhozza a cipőjét és az ajtóra mutogatva követeli, hogy most és azonnal induljunk. Sőt, sálat, sapkát, már egyedül is felveszi, csak menjünk már. Ennek megfelelően a négy napos ünnep nagy részét a nagyszülőknél a kertben töltötte. Leszedte az összes bogyót, megtépte a macska fülét, rengeteget kismotorozott, kiharcolta, hogy kinyissuk a téliesített homokozót és fel se tudnám sorolni mennyi érdekes dolog tett-vett  egész nap. Biztos, hogy remekül érezte magát, a probléma csak az étkezésekkel volt, ugyanis kissé el lett kapatva a kisasszony. A végén oda jutottunk, hogy amíg itthon főzeléket és gyümölcsöt eszik, ott a negyedik nap végére csak a gyümölcsjoghurtot és a süteményeket volt hajlandó hosszas könyörgés után megenni. És még így is én voltam a mumus, aki a végén már az asztalra csapott, és nem hagyta, hogy a sanyarú sorsú, éhező gyereknek a málna helyett meggylekvárt bontsanak a túrótortához. (azt pedig csak magamban gondoltam, hogy ha a büdös kölke, nem eszi meg magában a túrótortát, akkor túrót a fülibe és egyébként meg tiszta haszon, mert esetleg méltóztatik mást is enni vacsorára, mint gyümölcsjoghurtot fánkkal. Persze mondanom sem kell, hogy megette. Mármint a tortát és nyilván nem a vacsorát.) Amúgy hihetetlen egy kis csajszi a lányom, ahhoz képest, hogy még fenekén a tojáshéj, irigylésre méltó akaratérvényesítő képességgel rendelkezik. A lehetetlent kivéve, gyakorlatilag minden elér, amit a fejébe vesz, de még a kivételeknél sem adta fel, és hogy mindezt nyomatékosítsa, a héten még toporzékolni is megtanult.

63. hét

Emlékeztek, amikor régen még azon problémáztam, hogy Borka nem hajlandó enni? Hát ez szerencsére megoldódott, ugyanis legszívesebben egész álló nap enne. A zöldségesnél kiugrik a babakocsiból ha ott és azonnal nem kap egy kis előleget a banánból, egy csirke alsócomb simán lecsúszik desszert helyett, a napi 5 étkezés között pedig úgy majszolgatja az almát, mintha épp az éhhalál fenyegetné. Ha a mese könyvben kaja látható, akkor feltápászkodik az ölemből és odatotyog a konyha pulthoz vagy a hűtő elé és mutogat, hogy ha már így szóba került, akkor kér is. Egyetlen szituáció van, amikor már igent is mond és nem csak nemet: Borka kérsz szőlőt? De nem ám csak a fejével jelez! Egész testéből bologat, térdből rugózva! Ha mi eszünk, akkor pedig végképp elszabadul a pokol. Akár a nadrágomat is letépné annyira próbál felkapaszkodni, esélytelen, hogy az ember nyugodtan egyen a társaságában. A végén még zugevő leszek, vagy emlékeztek arra a részre a Jóbarátokból, hogy Joey doesn't share food? (http://www.youtube.com/watch?v=iMI7ZoHYXYY&NR=1) Esküszöm, ha ciki, ha nem, kezdek együttérezni vele, mert Borkának természetesen mindig épp és pont az a falat kell, ami a szám felé közelít, és hiába kapja ugyan azt, neki az kell ami az én tányéromban van. Sőt, néha meg se nézi mit teszek elé, azon nyomban elkezd ööööő-zve mutogatni, hogy ő azt a mindegy mit, de a valami mást kér. Múltkor akkora hiszti levágott annak láttán, hogy az apja hagymát eszik, hogy végül adtunk neki. Beleharapott, ugyan fintorogva, de kétszer is egymás után. De egy negyed doboz tőkehal májat is megevett (magában) a komplett reggelije után, ha már egyszer én is azt eszem, ki nem maradjon a jóból. Egyedül a sajtot nem hajlandó még az orrom elől sem megenni, rejtély számomra ez az ellenszenv. De hogy valami  igazán jót is mondjak egy szem lányomról, már nem csak rombolni, hanem építeni is szeret! Már alig várom, hogy legózzon!

62.hét

Ha Borka meglátott egy kicsinyített, gyerekeknek való baba-babakocsit, akkor egyszerűen megszűnt körülötte a világ. Menthetetlenül lecsapott rá és üdvözült mosollyal tologatta. Egészen addig, míg nem érkeztünk el ahhoz a kritikus pillanathoz, hogy a babakocsit vissza kellett adni, vagy ott kellett hagyni az üzletben. Na ilyenkor garantáltan sírva fakadt. De nem akárhogy, hanem szívszaggatóan, vigasztalhatatlanul perceken keresztül zokogott. Mondanom sem kell, hogy a nagyszülőknek elég volt, hogy egyszer szemtanúja legyenek egy ilyen hisztinek, és Bori máris kapott egy saját babakocsit. Határtalanul boldog volt, órákon keresztül elválaszthatatlanok voltak, ide-oda tologatta, minden küszöbön átcincálta, és kiborult, ha bármit beleraktunk. Csak nem gondoljuk, hogy ő megosztja a babakocsiját egy plüssmacival? Aztán itthon pár nap alatt sikerült megértetni vele, hogy az direkt jó, ha babát is tesz bele, úgyhogy néha megtűri benne. Igen, ugyanis már van babája is (szintén a nagyszülőktől, de hát ez a nagyszülők dolga, nem igaz?), még korábban kapta. Kopasz az is, mint Borka, hogy ne érezze rosszul magát mellette és annyira élethűre igyekeztek csinálni, hogy úgy néz ki, mint egy ruhába öltöztetett abortátum. Szerintem rém ijesztő, de nem nekem kell tetszenie.

A héten Borka épp megint egy krémes tégellyel játszott, amit én nagyon utálok, mert folyton követeli, már ügyesen ki tudja nyitni és utálom, ha nyalogatja a krémet. Amikor most ismételten megkaparintotta, csak félig-meddig magamnak megjegyeztem, hogy ki kéne már dobni. Erre feltápászkodott az ölemből, odament a szemeteshez, mutogatott rá, hogy nyissam ki és amint ez megtörtént, fogta és kidobta a tégelyt. Leesett az állam. Ki tudja még mi minden megért már? Jobb lesz ha már figyelünk és nem előtte beszéljük meg, hogy hogyan csempésszük bele a sajtot vagy a tojást a főzelékébe!

61.hét

Borka kezd egyre csajosabb lenni. Rajong a flakonokért, alig lehet elrángatni a fürdőszobából, minden krémet, sampont, tubust alaposan megvizsgál és megrág. Az sem zavarja, hogy pocsék íze van, maximum fintorog egy kicsit, de a múltkor, amikor nem voltam elégé résen, órákig kölni illatú volt a lehelete. Ráadásul imádja magát nézegetni a tükörben, főleg ha megkaparint valami sálat és a nyakába tekeri, sőt ha elégedett a látvánnyal, még puszit is ad magának. Már megismeri magát a fényképeken is és hanghatásokkal kísérve, mindenen átmászva mutogat a képernyőre, ennél már csak az hozza jobban lázba, ha videón látja viszont magát. És amitől elalélok (régi álmom teljesült), hogy igazi kis bújós kislány lett. Ha leülök a földre, akkor szerez egy mesekönyvet, megáll nekem háttal és egészen addig tolat, amíg bele nem huppan az ölembe, hátranéz, és ellenőrzi, hogy tényleg én vagyok-e, egy kicsit helyezkedik, aztán követhetetlen tempóban lapozgat ide-oda, össze-vissza mutogat és elvárja, hogy mindent megnevezzek. És ezt látszólag nem csak én élvezem, mert ilyenkor képes akár perceken keresztül egy helyben maradni.
Na jó, azért elárulom, hogy ez meglehetősen nagy torzítás, mert kb. ugyanennyi kisfiús jellemvonást is fel tudnék sorolni. Ugyanis az abszolút kedvenc továbbra is a kismotor, már berregni is tud hozzá. A sajátján kívül a játszótéren az összes többit ki kell próbálni, nem baj, hogy alig ér le róla a lába, vagy minden élesebb kanyarnál felborul, akkor is visszamászik huszadszorra is és vigyorogva, levakarhatatlanul cikázik, már a tengelyig érő kavicsban is. Ezért már előfordul, hogy nem is viszünk babakocsit a játszótérre. Lefelé menet így még gyorsabb is, mert én a kapucnijába kapaszkodva rohanok utána. Mondjuk felfelé már problémásabb a dolog, mert az a sebesség nem elég nagy ahhoz, hogy ne vegye észre a cigaretta csikkeket és minden egyéb szemetet, a csatornatetőket és a bogyókat. Így méterenként meg kell állni, de persze az is lehet, hogy egyszerűen fárasztó neki felfelé, csak rosszat tenne az önérzetének, ha észrevenném, hogy megáll lihegni és így tereli el a figyelmem. Ráadásul egy szem lányunk kedvenc mesekönyve egy vonatos, ahol a mozdonyra mutogatva mondja, hogy si-ssssi, ami felől semmi kétségem, hogy si-hu-hu akar lenni. Na meg az sem egy klasszikus kislányos dolog, hogy miután 20 percig tátott szájjal bámult két focizó kisfiút, már itthon is rugdossa a játékait, továbbá egy zabagép, aki ha teheti egész nap eszik és szinte sörhasat növesztett. Arról nem is beszélve, hogy pofozkodik, de csak velünk, a gyerekeket simogatja, nekem viszont minden öltöztetésnél lekever egy párat. Visszaütni mégsem akarok, ha pedig elmondom neki, hogy nem szabad, akkor úgy keni le a következőt, hogy közben vigyorog és rázza a fejét, hogy nem. Azért erről nem bánnám, ha leszokna, a többi fiús dolog maradhat, Bori így egyben cuki.

Végezetül pedig pár mozgóképes dokumentáció a fejrázós nemek sorozatáról (az elsőnél némi bakival):

 

 

60.hét

Előre szólok, hogy most egész végig áradozni fogok Borkáról, ugyanis egyszerűen meg kell zabálni. Minden nap tud valami újat, csak kapkodjuk a fejünket. Egyértelmű, hogy egyre több mindent ért és felfog a világból. A koszos pelenkát együtt elvisszük a szemetesbe, ha megszerez valami ehetőt, hozza, hogy nyissam ki neki a dobozt vagy a zacskót, ha szeretne kimenni sétálni, odajön a cipőjével és mutogat az ajtóra. A héten megtanulta rázni a fejét, még mindig nem mondja, hogy nem, de egyértelmű a fejmozgás és ezt csak még hangsúlyosabbá teszi az öö-öö hozzátételével. Léptem-nyomon használja. Kijössz a kádból? Fejcsóválás és öö-öö. Kérsz banánt? Öö-öö. Ha mutogat és kér valamit, mintha hideg-meleget játszanánk, csóválja a fejét, és mondja, hogy öö-öö ha nem jó irányban keresek. Ennél már csak az viccesebb számára, ha együtt rázhatjuk a fejünket, ezért kimondottan élvezettel rosszalkodik és ha mondom neki, hogy nem szabad, ő is csóválja a fejét és fülig ér a szája. Sőt, mielőtt rosszalkodik, például ledobja a poharát, rám néz és mutatja, hogy nem, majd demonstrálja, hogy mit is nem szabadna. A játszótéren mindenkihez odamegy, mindennemű szégyenérzet nélkül, leplezetlen kíváncsisággal, tátott szájjal percekig bámulja a gyerekeket, már tud homokot lapátolni és gesztenyét szedni a kis vödrébe. Ha valaki tetszik neki, akkor ha odatotyog, köszönésképpen integet és megsimogatja a hasát, az igazán kivételezetteket meg is ölelgeti és odadugja a fejét.  Este lefekvés előtt integet az apjának, mondja, hogy pa-pa-pá, hatalmas puszikat cuppant a levegőbe majd kézen fogva betotyog velem a szobába és behajtja maga mögött az ajtót. Hát lehet ettől nem elolvadni? Egy ügyes, okos, gyönyörű kis angyalkám van. Csöpögős vagyok. Tudom. Bocsánat. Mentségemre legyen mondva, szóltam!

59.hét

Eleinte egy idilli kis soproni hosszú hétvégéről szerettem volna mesélni, de aztán kevésbé idilli, de annál izgalmasabb dolgok történtek és nehogy váratlanul megbotránkoztassam a Nagyérdeműt, előre szólok, hogy bizony kakiról is szó lesz.
Szóval Sopronban jártunk, nagyokat kirándultunk, Borka már hol a saját lábán, hol a hátihordóban mutogatva trónolt. Történt aztán az egyik délután, hogy míg a szállodában a kulcsot kértem a recepción, levettem két másodpercre a szemem a nyuszimotorral cikázó Boriról. Mire visszanéztem eltűnt és bár már nagyon gyorsan megy a motorral, azért fénysebességgel még nem, úgyhogy hamar kiderült, beszállt a liftbe. (sikongat örömében ha liftet lát, de hát van-e annál izgalmasabb, mint egy hatalmas varázsdoboz, aminek becsukódik az ajtaja, majd pár másodperc után kinyílva mögötte egy másik világ tárul elénk? Ráadásul még gombokat is lehet benne nyomogatni). Persze nekem egyből a legrosszabb jutott az eszembe, hogy biztos beesett abba az 5 centis résbe és lezuhant a liftaknába, vagy az ajtónak támaszkodott, és ahogy az kinyílt becsípte az ujját, vagy egyszerűen összenyomta a csukódó két ajtószárny, de minimum teljes kétségbeesésében sír valahol egyedül. A rémület az arcomra is kiülhetett, mert a recepcióról azonnal központilag lehívták mind a négy liftet, tele csodálkozó vendégekkel, és Borka nélkül... Gyalog nekivágtam a lépcsőnek és igen hamar, már a másodikon megtaláltam a kisasszonyt, amint éppen vigyorogva kokettál egy két éves forma kis sráccal és amikor felkaptam nagy megkönnyebbülésemben, kifejezetten fel volt háborodva, amiért félbeszakítottam a diskurzust. Ennyit a szeparációs szorongásról, ami egyre inkább úgy tűnik, főképp engem súlyt. A traumát kiheverendő kiültünk a teraszra szilvát majszolni és épp csak visszatért a pulzusszámom az alapértékre, amikor is Borka megelégelve a piszmogást, kikapott a  kezemből egy szilvát és pillanatok alatt eltüntette a szájában. Természetesen magostól. Semmi gond gondoltam, a gesztenyét, a kavicsot és minden egyéb kincset hajlandó visszaköpni, ha az ember elég erélyes, mondtam is neki határozottan, hogy 'kérem'. Először értetlenkedve nézett rám ('de hát ez egy szilva!'), majd egy huncut mosoly kíséretében úgy egyben gyorsan lenyelte az egészet. Persze ismét a legrosszabbra gondolva már láttam magam előtt kiterítve a sebészeten, amint épp vékonybél perforáció miatt műtik és neki lesz az oviban a legvagányabb hasfali hege. Aztán Márti megnyugtatott (még egyszer köszi!), hogy hiába jár pici gyerekhez pici bél, azért egy szilvamag még kifér rajta, figyeljük a kakiját. OK. Aztán kezdtük a gyakorlatiasabb oldaláról megközelíteni a kérdést. Nem tudom miért, de hiába néznek ki a gyerekek olyan kis cukin és gyámoltalanul a felnőtteknél nagyságrendekkel büdösebbet tudnak produkálni. Ráadásul a mi Borka lányunk kakija általában nagy, kerek és kb. annyira lehet lehet róla megállapítani, hogy van-e benne mag, mint egy szilvás-gombócról. A szállodai szobában eszköz híján felvetettem az apjának, hogy esetleg nem adná-e kölcsön erre a nemes célra a svájci bicskáját, de nem kellett megvárnom a választ, már a tekintetén láttam, hogy nem. Inkább nagyvonalúan felajánlotta, hogy a pelenkát kívülről áttapogatva, minden alkalommal vizsgálódik. Szerencsére már másnap este nagy örömömre (és neki még nagyobb megkönnyebbülésére) meg is lett az a jellegzetes alakú kemény mag! Megkérdezte, hogy akarom-e eltenni emlékbe, de nem kellett megvárnia a választ, látszott a tekintetemen, hogy azt azért nem.
Szerencsére azért volt időnk kiheverni az izgalmakat, szedtünk rengeteg makkot és szelídgesztenyét, Borka akkorákat kismotorozott, hogy kimelegedett tőle, elbűvölt egy busznyi nyugdíjast, ebédelt a páneurópai piknik helyszínén és megnézhette, milyen volt a vasfüggöny. A szállodai kínálatból a marhapörkölt ízlett neki a legjobban és reggel majd ki esett a székéből, hogy megkaparintsa a cupákot a főtt sonkámról, amit aztán jóízűen elmajszolt (van remény, hogy nem csak csokis golyókat fog reggelizni!). Kergetett kacsákat a Fertő-tó partján és megmászta az összes útba eső kilátót. Szóval jó dolga volt.

58.hét

Borka nem kis pogány többé, szombaton ugyanis megkeresztelték. Nagyon méltóságteljesen tűrte a dolgot, azt leszámítva, hogy a templomban eltökélte, hogy márpedig  őt most meg fogom szoptatni és mindent megtett annak érdekében, hogy a ruhám ebben ne jelentsen akadályt. De amúgy szinte meg volt illetődve, sőt mintha tökéletesen tisztában lett volna azzal, hogy ez most róla szól, ő van a középpontban. Igazán aranyos volt, szép ünnep lett, köszönjük mindenkinek, aki eljött!
Mindemellett a héten Borka gondolatai más körül forogtak, ezt bizonyítja az új szava is: motyo. És ha nem jöttetek volna rá azonnal, ez a kis motorja. És hétfő óta különösen nagy becsben van, ugyanis a játszótéren észrevett egy rózsaszín rollert. Nagy őő-őőő-őő-k kíséretében persze egyből odatotyogott, hosszas vizsgálódás után rá is ült. Aztán fokozatosan lehervadt a mosoly az arcáról, mert valahogy túl alacsonynak találta az ülést és iszonyúan kellett nyújtózkodni, hogy elérje a roller kormányát. A tisztesség kedvéért azért ment vele egy kicsit, majd nagy elégedetten átszállt a sajátjára, ami ugyan nem olyan csilli-villi rózsaszín, de legalább ergonomikus. Aztán ahogy figyelt minket, szöget ütött a fejébe, hogy mi sose ülünk fel a nyuszimotorra, hanem a kormányánál fogva visszük ide-oda. Borka meg semmi jóból nem szeretne kimaradni, úgyhogy ma egész nap ő is hasonlóképpen cincálta a kis motort, látszott rajta, hogy majd meg szakad, csetlik-botlik, de igen kitartó.
Szóval, ha kérdeznétek, így vagyunk mostanában.

57. hét

Most már értem miért nevezik az egy év körüli gyerekeket totyogóknak és miért is jó a pelenka azon kívül, hogy nem pisili össze a szőnyeget. Borka ugyanis egész nap fel-alá mászkál. Kellően széles alapú járással, előredugott pók hassal, oldalra kitartott kezekkel, üdvözült mosollyal és adekvált hanghatásokkal. Az könnyítésnek számít, ha nincs rajta cipő és ha valamit szorongathat a kezében. Körülbelül olyan támaszték neki egy papírfecni vagy egy lehetőleg vasalt ruha a kis praclijában, mint az egyszeri kezdő síelőnek a bot: a szorongatásából bátorságot lehet meríteni. A síelőkkel szemben pedig annyi előnye van még, hogy jó közel van a popsija a földhöz és itt jön képbe a pelenka is, ami sokkal jobban kipárnázza azokat a fokhagyma gerezd fenekeket, mint a síeléshez felvett dupla cicanadrág.
A héten még előtört plusz két fogacska is, így már 12-nél tartunk, no és a haja is nőtt, bár nem eléggé, ugyanis a minap az alábbi beszélgetés zajlott le a játszótéren egy 4 éves forma kislány és közöttem:
- Hogy hívják? - kérdezték Boriról, aki szokásához híven tátott szájjal bámészkodott
- Bori
- Bori??? - kapta a szája elé a kezét a kislány - én azt hittem fiú!
- De szoknya van rajta. - mentegetőztem
- na jó, jó, de nincs haja! - mondta és a helyzet komolyságát átérezve elszaladt, én meg csak álltam...
Na erre varrjatok gombot! Még az a szerencse, hogy Borka nem értette, én meg valahogy majdcsak kiheverem.

56.hét

Borkának újabb szóval gyarapodott a szókincse. Már mondja azt is, hogy oda! De a leggyakrabban mégis az hagyja el a száját, hogy ö-ö-őő-ŐŐŐ! És közben határozottan mutat valamire. Eleinte még olyan kis kedvesen mondja, hogy ö, aztán felváltva néz a kiszemelt tárgyra és rám. Az idő előrehaladtával pedig egyre hangosabb és hosszabb lesz az az ŐŐ, egyre többször vonja össze a szemöldökét, szinte centiket nyúlik a mutatóujja és a végén kifejezetten dühös lesz. Előfordul, hogy őszintén fogalmam sincs, hogy épp mire gondol, és 5 köbméternyi helyről egyesével mindent megmutatok neki, hiába. De az is megesik, hogy pontosan tudom, hogy mit szeretne, csak éppen azt meg én nem szeretném odaadni és egyszerűen szelektív értetlenséget mutatok, mint ahogy ő is, amikor azt magyarázom neki (sok ezredszerre), hogy nem szabad kipakolni az apja kincses fiókját. Szóval jól elvagyunk. És hogy egy kicsit dicsekedjek is, már bejárja a lakást egyedül két lábon, tud puszit cuppantani a levegőbe és már elég erősek ahhoz a kukac ujjai, hogy megnyomja a gombot a liftben. Mivel még csak a -1-es gombot éri el, ha mi kiszállunk, még garantáltan megy egy kört a lift. A megoldóképessége pedig irigylésréméltó. Kedvenc játéka ugyanis az Éviéktől kapott klasszikus, egy ládikó (köszi! :-)), amelybe különböző formájú tárgyakat csak azonos alakú lyukakon lehet bejuttatni. Borka egy ideig taszigálja és izomból igyekszik megoldani a kérdést, aztán fogja magát és egyszerűen leveszi a tetejét, majd elégedetten belepakol. Nem egy elveszett gyerek, na.

55.hét

Borka beszél. Megvan az első szava. Én pedig olyan büszke vagyok magunkra, hogy ez nem a "nem!", hanem a pá-pá. Eddig is visszamondott már hangsort, például azt hogy "maci", vagy amikor megkérdeztem tőle, hogy "te tudod, hogy ezt nem szabad, igaz?" - akkor ismételte, hogy "igaz", és amikor sokat mondogattuk neki, hogy galamb, minden kistestű élőlényre lelkesen mutogatott, hogy "ga-ga" és ha bármi szívfájdalma van mindig azt kiabálja, hogy "anya-nya-jajaja", ami persze akár nagyon hízelgő is lehetne, de túl objektív vagyok. Erre most itt az első szava, amit konzekvensen és adekváltan már napok óta használ és integet hozzá. Hát nem hihetetlen? Én meg mindig nagyon örülök és megdicsérem, így már oda fajult a dolog, hogy ha kinyílik egy ajtó integet és azon a cuki csajos hangján csipogja, hogy pa-pa. Szinte már csalódott, ha az ömlengés után esetleg megjegyzem, hogy nem egyedül megy sétálni, hanem én is elkísérem, tehát feleslegesen búcsúzkodik.
Aztán újabb átalakításokat kellett foganatosítani a lakásban. Az egy dolog, hogy minden törékeny tárgy egyre feljebb vándorol, de már a szőnyegeket is fel kellett szedni. A kisasszony ugyanis még mindig nem tud biztosan járni, négykézláb viszont nem olyan jó a kilátás, úgyhogy motorozik. Leszedhetetlenül, a nyuszimotorjával. Legszívesebben az etetőszékébe, a kádba, az ágyba és az ölembe is magával vinné és már sétálni is úgy megyünk. Persze a sebesség még hagy némi kívánnivalót maga után, de vissza fogom én még sírni ezt az állapotot, amikor a lejtőn száguld lefelé és én meg töprenghetek, hogy megáll-e a zebránál. És képzeljétek, írtó népszerű lett Borka (motorja) a játszótéren, majdnem annyira mint a kislány, akinek egy rózsaszín talicskája van. Tegnap egy kisfiú még a traktoros motorját is elcserélte volna a miénkre (persze Bori nem adta), ma meg az egyik kis srác odajött megkérdezni, hogy tényleg a nyuszi fülével kell-e kormányozni (és tényleg). Szóval már ilyen kis korban is így lehet lenyűgözni a pasikat.

54.hét

Borka határozottan nem babás már, kifejezetten kisgyerek formája kezd lenni. Már nem fér el keresztben a kiságyban és egész nap eltántoríthatalanul küzd a függőleges pozícióért. Egyedül feláll a szoba közepén valamint egyre gyakrabban felejti el, hogy ő csak kapaszkodva tud gyalogolni. Ilyenkor olyan karmozdulatokat mutat be, mint egy enyhén ittas szörfös és ha sikerül egyedül eljutnia valahová, akkor szinte lesüt az arcáról a büszkeség. Pedig a vízszintesen haladás nem is jelent számára olyan örömet, mint az, ha magasra mászhat. Minden útjába kerülő székre, padra, kanapéra felkapaszkodik, egy percre nem nézek oda és máris az asztalon ül és dobálja lefelé a tányérokat, vagy a széken állva püföli a klaviatúrát, vagy épp a könyvespolcra próbál átcsimpaszkodni a kanapé karfájáról. Most már szinte mindennapos, hogy valami eltörik és szerintem csak a védőangyalainak a hathatós közreműködését bizonyítja, hogy ő maga (eddig) úgy igazán, még nem esett le sehonnan. Az eseményeket folyamatosan kommentálja, ma éppen a szava járása a "koty-koty-kotya" volt. Mindezt hadarva mondja és már alig várom, hogy értsem is, főleg azért, mert néha ő maga is annyira viccesnek tartja, hogy jókat kuncog rajta. És ha már így áll a dolog, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy megtanuljon kanállal enni. Egyelőre nem tűnik túl hatékonynak a dolog, de azt én is hamar beláttam, hogy fejjel lefelé sokkal jobban illeszkedik a kanál az ember szájába. A kánikula miatt mosni nem kell pluszban, de Borka már nem csak lefekvés előtt és a játszótér után, hanem az evéseket követően is fürdik. Ráadásul a homokozó után mostanában olyan koszos, hogy a mosdókenőcs egyre esélytelenebb. Lehet, hogy itt az ideje valami durvább szer (Vim, Cif) bevetésének...

53.hét

Kissé megkésve ugyan, de jelentjük, megérkeztünk a nyaralásból. Borka igazi kis világjáró lett, az elmúlt 4 hétben nagyszülőktől nagyszülőkig, egyik kirándulásból a másik nyaralásba esett, így ebben az időszakban összesen kb. 24 órát töltött itthon, azt is 3 részletben és 7 különböző helyen aludt. Mindettől egy csöppet sem billent ki lelki egyensúlyából, egyedül annyi történt, hogy az utolsó németországi etapban a még kevesebb nappali alvást több evéssel kompenzálta. Egyébként nagyon tetszett neki a sok új inger, rengeteg kastélyt és várat végig mászott, áfonyát szedett a Fekete-erdőben, galambokat hajkurászott, ült kukásautóban a Mercedes múzeumban, hegyi kisvasúton utazott úgy, hogy alig lehetett visszahúzni az ablakból, ismét magassági rekordot döntött (Schafberg - 1783m) és rengeteget volt jó levegőn és tavak közelében. Eközben persze egy csomó mindenben ügyesedett. Például simán ki tud már bújni az autósülése öveiből és ha szorosabbra húzom, csak a szintidő növekszik. Az autó bármelyik pontjában elhelyezve, bármilyen barikádon átmászva percek alatt a vezető ülésre tudja küzdeni magát (rájött, hogy ott a lényeg). Már dudálni is tud, és a motor beindításakor garantáltan jár az összes ablaktörlő és az index. Már teljesen stabilan áll támaszték nélkül is, lehet vele kézenfogva sétálni, feltéve persze, hogy azonos az úticél és már nem csak a lépcsők jelentenek legyőzhetetlen ingert a megmászásra, hanem a székek és kanapék is. Ez a képessége pláne előrevetíti a hegymászó jövőjét, én ugyanis tuti nem tudok egy mellmagasságig érő tárgyra felkapaszkodni. A kis Haspók mindenből kunyerál, ha meglátja hogy eszünk és hősies szolidaritásból akkor is legyűri, ha látszólag egy csöppet sem ízlik neki. A hét újdonsága pedig, hogy nem csak dobálózni szeret, hanem dolgokat átnyújtani is. Ennél már csak az izgalmasabb, ha valakinek a szájába adogathatja az szőlőszemeket. Ez azért is nagy szó, mert ez az új kedvenc, egész fürtök eltűnnek a hasában, szóval alaposan meggondolja ám, hogy kivel legyen ilyen nagyvonalú. Összességében nézve,szuper kis nyaralás volt, kár hogy semmire nem fog emlékezni belőle...

és ahogy ígértem egy mozgókép múlt hétről a kecskék (és kislányok) réméről. Adjatok rá hangot, ugyanis az a folyamatos visítás bizony Borkából jön, ahogy félelemérzet nélkül ront rá az összes kecskére, alig lehet a nagyobbaktól elvontatni... és ez kb. addig így ment, míg az összes el nem menekült:

Születésnapi különkiadás

Bármennyire is hihetetlen, Bori lányunk egy éves! Elképesztő, hogy 12 hónapja csak feküdt, tehetetlenül, mint a hátára fordított teknősbéka, most meg megfelelő motiváció esetén megy. Egy év alatt megháromszorozta a súlyát, nőtt 25 centit, növesztett 10 fogat, jó pár hurkát, szempillát és annyi hajat, hogy ha nagy a szél, már akár lobogni is tud. Megtanult kúszni, mászni, ülni, állni, totyogni, lépcsőn fel-le mászni, kifejezni és határozottan érvényesíteni az akaratát (ebben meglepően jó), integetni, pacsit adni, az ujjával puszit cuppantani, illetve percekig tartó monológokat mondani, amit ugyan nem értünk, de lehet, hogy bennünk van a hiba. Amit viszont továbbra sem tanult meg: kés-villával enni, írni-olvasni-számolni, magát bepelenkázni, tájfutni (ezt főleg az apja sajnálja) illetve átaludni az éjszakákat (ezt főleg nekem hiányzik). Ráadásul ahogy az apja felhívta rá a figyelmemet, a mai nappal lejárt a garancia, szóval már visszavinni sem tudjuk. Sebaj, soha rosszabbat!

A születésnapját megfelelően megültük, ugyan pezsgő nem folyt, de kapott saját tortát, olyat, amiből ő is ehet, zenélő gyertyával, és ajándékképpen elvittük az állatkertbe. Nem is reméltem, hogy ennyire fogja élvezni, képtelenség volt elaltatni, minden érdekelte, de főként azok az állatok, amelyek kb. az ő súlycsoportjába tartoztak és intenzíven mozogtak. A leszedhetetlenül feltapadt az akváriumok üveglapjára, fókaetetésnél együtt tapsolt a tömeggel, az állatsimogatóban a kisebb kecskéket a farkuknál fogva visszahúzta, mígnem az összes menekült előle és előrenyújtott kézzel őő-őő felkiáltásokkal jelezte, hova kíván menni. Az állatoknál jobban pedig csak a tájékoztató táblák és a gyerekek érdekelték. Szerintem jó napja volt.

Isten éltesse Borkát!

52.hét

Ma csak röviden jelentkezünk, mert épp nyaralunk. Éviéknél vendégeskedünk a Feketeerdő szélén, Németországban (köszi a vendéglátást!). Borka igazi stramm kis csajszi, jól bírja a gyűrődést, sőt úgy tűnik kifejezetten jól érzi magát. Imádja a kacsákat és kecskéket, a virágtépkedést és elmondhatja magáról, hogy már 3 kastély parkettjét koptatta és ha hazaérünk, ezek után, ebédkor irtó unalmasnak fogja tartani az etetőszékből elé táruló látványt. Közben persze egyre ügyesebb és beszédesebb és hihetetlen, de mindig meglepődik, ha német szót hall. Az egész napos kényeztetés és jó levegő is megteszi a hatását, nálam is, úgyhogy a részletesebb beszámoló jövő héten várható!

51.hét

Borka egész álló nap csipog, úgy jár a kis szája, mint a kacsa hátsója. Csak sajnos egyelőre nem teljesen értjük, hogy mit mond. Néha azért van elképzelésünk. A kis haspók ugyanis határozottan cuppog, ha nem kapja meg azon nyomban a vacsoráját, ha eszem, kinézi a számból a falatot és hangosan kiabálja, hogy hő-hő és a kajára mutogat. A babakocsiban úgy utazik, mint egy szuper(wo)man: előrenyújtott ököllel halad. Talán annyi különbséggel, hogy neki nyújtva van a mutatóujja és mindent kommentál. A gyerekméretű bevásárlókocsit lekaparhatatlanul, fülig érő szájjal tologatja, a normál méretűbe ül, mindenkinek integet és úgy karattyol. Amúgy lehet, hogy azért reklamál, mert ennyire pocsék az idő és nem mehet ki elégszer dobálni a homokot az új homokozójából, tépkedni a százszorszépeket vagy fogdosni a kavicsokat. Amúgy szerintem is felháborító, még szerencse, hogy amikor hétvégén a Bakonyban nyaralt, nem ázott bőrig. Cserébe viszont vadlesre mászott, trónolt a hátunkon és fakérgeket hántott. Nincs rossz dolga, na.

50.hét

Borka múlt hónapban nem hogy nem hízott, de még fogyott is. Ez a tény önmagában is kissé riasztó, de az, hogy még a hurkái is megfogyatkozott, kifejezetten aggasztó volt, ráadásul továbbra is csak nyammogott. A fordulópontot az eheti babatalálkozó jelentette, ahol először végignézte, ahogy Szonja és Dalma jóízűen megebédelt, majd ő is nekiveselkedett. Azóta egy kis zabagép, szóval remélem a hurkák is újra megjelennek. Bár esélyes, hogy hamarosan izmosodni is fognak azok a husis combok, a kisasszony ugyanis elindult. Vagyis néha, ha nem figyel, elfelejt kapaszkodni, de mégis megtesz 3-4 lépést. Egyelőre azonban nem igazán motivált járásügyileg, mert igen jó sebességgel bárhová eljut négykézláb is. A héten olyan jó dolga van, hogy három generációnyi anya kényezteti egész nap. Ennek megfelelően rosszalkodik is eleget, de hát van-e annál szórakoztatóbb egy kisbabának, ha a dédnagyanyja napi ötvenszer veszi fel neki a játékait vagy mászik utána négykézláb fel-le a lépcsőn? Na és képzeljétek, a héten még személyit is csináltattunk a kis szarosnak. Az "igénylő fényképénél" a helyzetnek megfelelő komolysággal néz a szemlélőre a kopasz kis fejével. De az egészben a legjobb nem a fényképezés, hanem az volt, amikor az ügyintéző nő megkérdezte, hogy ugye tudom, hogy ezen az igazolványon nem lesz aláírás. Szerintetek mit szólt volnak, ha sajnálkozva megjegyzem, hogy pedig már hetek óta gyakorolja a három x-t?

49.hét

Borka a héten nyaralt, a kánikulát a Balaton partján töltötte. Tud élni. A strandon a legnagyobb örömet az a felfedezés okozta, hogy az apjának is van mellbimbója, míg a Balaton nem aratott osztatlan sikert. Első nap még annyira megrémült a nagy víztömegtől, hogy amikor bementünk úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. (Bár ha belegondolok igaza is volt.) Ha mégis beleért a lába a vízbe, felháborodottan annyit mondott, hogy HE!. Rám ütött, és szerinte is a kellemes hőmérsékletű víz az, ami otthon a fürdőkádban van. Második nap aztán kezdett jobban megbarátkozni a helyzettel, és a part bármely pontján letéve, a lépcső felé vette az irányt. Persze ez lehet, hogy egyszerűen a lépcsők iránt érzett ellenállhatatlan vonzalmának a következménye. (Főleg úgy, hogy pár hete már lefelé is tud mászni, feltéve ha valaki mondja neki, hogy háttal-háttal! Mire ő szemrehányóan felnéz, majd szépen befarol a fokhagyma gerezd fenekével és megindul lefelé.) Aztán ha már a Balatonhoz jutott, a felszín fölé tartottuk, ő meg lelkesen és vigyorogva rugdosta vizet. Egészen addig, míg nem fröccsent a szemébe, mert akkor gyilkos tekintettet vetett felénk. A pancsolást legjobban mégis akkor élvezte, amikor a felfújható kismedencéjét csonakosítva szelte a hullámokat. Szerencsére a Balatonnál rengeteg egyéb érdekes dolog is volt, például lehetett gyerekeket bámulni, napágyak körül túrázni, bodobácsokat dögönyözni, nagy széken ülni és rengeteg új hódolót szerezni. Szóval egy szava sem lehetett.

48.hét

A betegség záró akkordjaként péntekre Borka olyan volt, mint a jobb fajta túró rudi - piros pöttyös. Azóta viszont köszöni szépen jól van, ismét régi önmaga, egész nap tevékenykedik. Legszívesebben órákig figyelném, hogy már mennyi mindent tud csinálni azzal a tíz kis kukac ujjával, mindent alaposan megvizsgál, megpiszkál és szétszed. Az utcán minden szembejövő boldog-boldogtalannak integet, és levakarhatatlan a babakocsijáról ha tolhatja. Ennek örömére még egy pár cipővel is megleptük, szerintem egyszerűen gyönyörűek, de Borka nem osztozik a lelkesedésemben. Illetve nincs türelme megvárni, hogy feladjam rá és egyébként is vagy a nagylábujját szeretné rágcsálni a'la nature vagy a cipőt láb nélkül. Remélhetőleg előbb utóbb dűlőre jutunk. Na és persze továbbra is imád pakolni. Újabban már nem csak kirámol mindent, hanem kezdi felfedezni a befelé pakolás szépségeit is. De nehogy azt gondoljátok, hogy rendet rak maga után! Az egész úgy kezdődött, hogy valamelyik nap feltűnően nehéz volt a retikülöm és amikor beletúrtam kivillant az évek óta nem látott reflexkalapácsom, amiről azóta sem sikerült kiderítenem, hogy honnan szedte elő.
A héten végre sikerült a tér és az idő tekintetében is összehozni a Borka, medence és kánikula hármasának együttállását, volt is nagy pancsolás. Az egészben a legérdekesebbnek a medencéből ki-be mászkálás tűnt, illetve az, ahogy a nagyanyja dobálja vissza neki a kihajigált játékokat. Azt mondja a szakirodalom, hogy ezt azért csinálják a gyerekek, mert így fedezik fel a gravitációt. Na persze. Ezt még egy pár napig el is tudtam képzelni, de kinézem a lányomból, hogy van annyira értelmes, hogy ezzel párhuzamosan még azt is meg tudta tanulni, hogy irtó mókás felnőtteket ugráltatni, és dobálni nekik a játékokat, a kevésbé finom falatokat az ebédből, a poharat, tányért és egyáltalán mindent, amit meg lehet emelni, nincs lekötözve vagy lebetonozva. De hát nem ezért vannak a nagyszülők???

47. hét

Hétvégén világraszóló lakodalomban jártunk Szegeden (még egyszer sok boldogságot Krisztiéknek!). Borka 9-ig mulatott és még táncolt is az apjával. Aztán pár óra alvásdeficittel és egy vírusos torokgyulladással tértünk haza és Bori keddre már azt is tudta milyen a hűtőfürdő és a priznic, én meg hogy milyen egy nyugis gyerek. Ugyanis teljesen belassul a láztól, majdnem úgy viselkedik, ahogy én eredetileg egy ekkora babánál elképzeltem. Reggelente fél nyolcig alszik, békésen ül az ölemben míg mesélek neki, nyugton babrál a pelenkázón és napközben is többször elszenderül. A statikus állapot annyira megtetszett neki, hogy pár másodpercig képes kapaszkodás nélkül egy helyben állni, aztán egyszer csak észreveszi mit is csinál és akkor kétségbe- majd a földre esik. Most tuningolom az önbizalmát. Amúgy is olyan kis gyámoltalan így betegen, előfordul, hogy percekig csak fekszik és néz. Ez az én örökmozgó lányomnál, aki korábban maximum közvetlenül az elalvás előtti 5 másodpercben maradt vízszintesen vagy még akkor sem, kifejezetten ijesztő. És ezt sem gondoltam volna, de már alig várom, hogy végre újra rosszalkodjon. Bár ma vagy hússzor vigyorogva letépte rólam a szemüveget, úgyhogy szerencsére már látszik a fény az alagút végén.

46.hét

ddig a baba-mama tornán attól tartottam mindig, hogy véletlen összetapossák egy szem lányom a "nagyok". Most fordult a kocka. Borka mint egy... (most mindenki készítse elő a fantáziáját!) szóval mint egy kecses tank száguldozik körbe-körbe, akin csak lehet átmászik, mindenkire vigyorog, és természetesen mindenkinek a kezéből kicsupálja a játékot. Illetve mindenkiéből aki hagyja, az ikrekkel ugyanis emberére talált, zsenge koruk ellenére, komoly tapasztalattal bírnak ezen a téren. De a két, fél évnél fiatalabb kisfiú, akik még mint két hátára fordított teknősbéka fekszenek és kapálóznak, esélytelenek vele szembe. Most már ott tartunk, hogy ha Bori arra jár, sírnak utána a fiúk. Mi lesz itt 20 év múlva? Persze azért vannak kivételek, ha ugyanis átjön hozzánk vendégségbe a szomszéd Gergő, aki napra pontosan egy idős Borkával, de már egyedül totyog, akkor a lányom leül, eltátja a száját és körülbelül 10 percig úgy is marad. Aztán amikor feleszmél, hogy ez a betolakodó az ő játékaival játszik és az ő anyukája mosolyog rá, akkor kissé félénken, de azért határozottan a nyomába ered és igyekszik mindent visszaszerezni. Olyan játékot is, amire már hónapok óta rá sem nézett. Megkaparintja és tüntetőleg megrágcsálja, és ha ismét Gergőhöz kerül az eddig érdemtelenül mellőzött kincs, rám néz és félreérthetetlenül azt lehet leolvasni az arcáról, hogy "Anya, te látod ezt? Csinálj már valamit! Ha nem, sikítok!". És aztán tényleg. Ennél már csak akkor sértődöttebb, ha ki is nevetjük. De azért sutyiban, mindig nagyon drukkolok neki! És természetesen kellőképpen kárpótolva van, hiszen egykeként az idő nagy részében körülötte forog a világ. Még akkor is, ha az új hobbijáról készült alábbi felvétel nem is teljesen ezt bizonyítja:


Búcsúzóul:

45.hét

Az egyik legjobb dolog abban, hogy ha az embernek gyereke van, hogy figyelheti, ahogy fejlődik, napról napra ügyesebb és okosabb. Mostanában rácsodálkoztam, hogy ez a fejlődés nem csak abból áll, hogy elkezd mosolyogni, kúszni-mászni, megtanul pacsit adni, vagy megismerni minket, hanem az ízlése is alakul, változik. Én meg néha csak kapkodom a fejem, hogy ami eddig a kedvenc volt (Éviék-féle tüskés bili-zöld hal), azt most magas ívben hajítja a háta mögé és másnak (Éviék-féle sárga kacsa) örül annyira, hogy még az orrát is ráncolja (azért egy kicsit megnyugodtam). Pár hónapja még úgy kellett egy-egy falat zöldséget belé trükközni és az almát szerette, most meg úgy nyitja a kis száját a cukkinire, hogy egy eminensebb fecskefióka is megirigyelné. Vagy például míg eddig a játszótéren már kifejezetten rosszul érzetem magam, mikor az ötödik gyereknek magyarázza feltűnően hangosan az anyukája, hogy "de látod, hogy most nem tudsz hintázni, mert még mindig foglalt", én meg csak löktem és próbáltam hangosabban énekelni a hinta-palinta kezdetű örökzöldet, mert mindig úgy elkeseredett, ha csak a legkisebb szándékát is látta annak, hogy készülök kivenni. Most meg ha beteszem a hintába, nem szól semmit, nem is hisztizik, csak két perc után apatikusan néz maga elé, és látszik, hogy a kedvemért még egy kicsit elviseli, de azért időpocsékolásnak tartja, ha már egyszer lehet a kavicsokkal is játszani. Igen, az új kedvenc ugyanis a kavics, amit ugyan a gonosz szülei miatt csak sutyiban lehet megkóstolni, de lehet dobálni, pakolni, szorongatni. A fürdés mostantól nem csupán úri hóbort nálunk, hanem eszköz arra, hogy felszínre hozzuk az eredeti bőrszínét. Minden igyekezetünk ellenére még kb. fél kiló kavics itthon is előkerül vetkőztetésnél, egy 10-15 darab még kipotyog a pelenkából és múltkor a teljesen meztelen gyereket megrázva is koppant egy a kövön. De a legjobb változás mostanában, hogy Borka bújós lett, leginkább ébredés után, de bármikor ha leülök hozzá a földre, felcsillan a szeme, a kis pracliját a földhöz csapva gyorsan odacsattog hozzám, a térdembe kapaszkodva föláll és a mellkasomra hajtja a kis kókuszdió fejét. Én meg komolyan mondom, már csak ezért is megéri gyereket szülni...

44. hét

Eddig Borka öltözködési stílusát a praktikum jellemezte: kényelmes legyen, ne lógjon ki a gyerek dereka és könnyű legyen a pelenka csere. Aztán mióta az utóbbi szempontról már ruhától függetlenül lemondtam ás a kánikulában külön jól jön a szellőző derék, fokozatosan előtört belőlem a lányos anyuka és belevetettük magunkat a baba-divatvilágba. Hamar visszapattantunk. A fejfedőket továbbra sem tűri meg 5 percnél tovább a fején. Egyelőre még nem jöttünk rá, hogy mit tarthatna az új zsebeiben, mert ami annyira pici, hogy belefér, azt nem kapja meg. A csini kis nyári ruhák meg tényleg gyönyörűek és ha egy helyben ülne Bori akkor mindenki elolvadna a látványtól, de ez én lányom, valahogy nem ez a típus. Próbáljatok meg egy térd alatt érő bő szoknyában négykézláb mászni! Eleinte gondoltam praktikus, mert legalább lassabban megy és könnyebben utolérem, de úgy egy óra után dührohamot kapott tőle és megsajnáltam. Visszaöltöztettem praktikusba és várom, hogy megtanuljon járni. Ez amúgy már egyre esélyesebb, bár egyelőre feltétele, hogy rendelkezzen egy mérsékelten mobilis, de mobil támasztékkal. Ez lehet egy szék vagy a babakocsi, de nem lehet a kezünk - lehet, hogy pár hétnyi, napi több óráig tartó görnyedős sétáltatás után visszasírom ezt az állapotot. Majd kiderül, de egyelőre más új kunsztokkal nyűgöz le minket. Integet! De nagyon kis udvariasan, nem vág senki "szavába" megvárja míg befejezzük a pá-pá-zást és ő csak utána kezd kalimpálni a kis praclijával. Ja és két szituációt ismerünk, amikor nem hajlandó rá: ha valaki búcsúzik és az ajtó felé tart, illetve ha meglátja a fényképezőgépet. Úgyhogy kénytelenek vagytok mozgókép nélkül is elhinni nekem.

43.hét

Azért is jó, ha az embernek gyereke van, mert kezdi megérteni a szüleit. Hogy miért aggódnak amikor felmászik valahova, ha egyszer úgysem esik le... én meg már akkor figyelek, ha Borka álló helyzetben annyira belemerül valaminek a tanulmányozásába, hogy elfelejt kapaszkodni. Hogy miért traktálnak folyton otthon, hogy egyek még, közben én is akkor vagyok a legelégedettebb, ha Bori sokat eszik, sőt a jó hírrel még az apját is felhívom telefonon. Mostanában szerencsére kezdem kiismerni az ízlését. Ha valami piros, vagy van benne zeller, akkor finom és kész, ha pluszban nem valami trutyi, hanem lehet kézbe fogni és harapni, az külön jó pont. És most már arra is rájöttem, hogy az ember legszívesebben a gyerekének vásárol, még a könyvesboltban is, ami esetemben, már tényleg ütős bizonyíték.
Egyébként Borinak az eheti programra sem lehetett panasza. A hétvégén mint valami női maharadzsa utazott az apja hátán a Mátra lankáin, virágokat tépdeshetett és bogarakat dögönyözhetett, és egy kis nyilvános fürdéssel annyi elismerést söpörhetett be, mint egy jobb primadonna. És akkor még nem is beszéltünk a cseresznye szedésről és a szokásos itthoni szórakoztató időtöltéséről, a pakolásról.

42.hét

Sok fordulópontot megéltünk. Borka most már úgy szedi a kis lábait négykézláb, hogy kihívás utolérni, és egyértelműen ő pakol gyorsabban szét, mint én össze. Ráadásul eddig, ha nagy ívben dobálta kifelé a kombinéimat a fiókból, közben elégedetten mondogatta, hogy "ta-ta-TA, sőt néha sikongatott is örömében. Mostanában viszont fa arccal odamegy, feltépi a fiókot, kötelességtudóan kihajigálja a cuccokat 1 perc alatt, - semmi élvezet teli rágcsálás, vagy dünnyögés -, majd sarkon fordul és úgy megy tovább, mint aki végre letudott valami kényszerű feladatot. Aztán gondoltam, nehogy már szegénynek úgy kelljen felnőnie, hogy gyerekkorában nem volt ideje játszani, mert egész álló nap fiókokat kellett pakolnia, úgyhogy elkezdetem barikádokat építeni és egész kreatív fiókzárakat alkalmazni. A héten az is bebizonyosodni látszik, hogy nekem több az alvásigényem, mint neki, kitartóan és konzekvensen negyed hatkor kel. Az apja néha arra ébred, hogy áll az ágyában, és néz - nekem általában egy kicsit erősebb inger szükséges, hogy felébredjek, de ne féljetek, Bori, ezt is gond nélkül megoldja. Továbbá a héten azt is megtudtuk, hogy az új kedvence a cseresznye. A magot még nem köpködi, magozva és hámozva kapja. Ilyen sanyarú gyerekkora van.

41.hét

Biztos vagyok benne, hogy nem osztozik mindenki a lelkesedésemben, de én már alig vártam a kánikulát. Méghozzá azért, hogy elég meleg legyen a ledér öltözethez és egész álló nap gyönyörködhessek Borka lábaiban. Na nem mintha az őz kecses végtagjai jutnának róla eszembe, mert nem elég, hogy vaskos, még hurkák is vannak rajta és legfőképpen görbe, de az én anyai szememnek nincs is ennél szebb. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy a föld felőli végéhez egy párnás kis talp és 5 nokedli ujj is jár. Bori ennek megfelelően egész nap mezítláb mászkált és mint kiderült a kis tappancsa még nincs hozzászokva a terheléshez. A sok ácsorgás után ugyanis vízhólyag nőtt a hüvelykujjára, majd szépen a bőr is lejött. Így kénytelen vagyok néha zoknit adni rá, ennek következtében pedig igen sajátos mintázat keletkezett az ajnározott lábain: a térde barna, a kisnadrág és a zokni helye pedig világít a fehérségtől. Ennél már csak a kézfeje volt érdekesebb, mert a még hosszujjas, de már napsütéses idő beköszöntével az barnult le legelőször. Az apja kérdezte is este a fürdetésnél, hogy mivel kentem úgy össze a kezét, hogy nem lehet lemosni. Hozzáteszem, nem teljesen alaptalan a feltételezés, mert mióta felfedeztük, hogy a játszótéren homokozni (és kavicsot enni) is lehet, estére tényleg olyan koszos, mint egy kismalac. Mint egy görbelábú tündéri kismalac.

40.hét

Úgy gondolom, nagyon együtt érző vagyok. Megértem, hogy mókás dolog szétpakolni valami azalatt, míg az anyukám pakolja utánam azt, amit 2 perce pakoltam szét. Szerintem is vicces dolog megfogni valakinek a fogait, és belátom, hogy disznóság, hogy néha aludni kell, pedig annyi érdekes dolog van még a világon. Azt is elfogadom, hogy ezek közül az egyik a szemetes, mert folyamatosan új dolgok kerülnek bele, mindig máshogy néz ki és konzekvensen nem szabad tanulmányozni. Még azt is elhiszem, hogy jó érzés kitúrni a virágföldet a cserépből, (főleg mivel folyton a Kis Vakondos mesekönyvet kell nézegetni), sőt! aziránt is kellő empátiával viselkedem, hogy szinte irreális elvárás, hogy pelenkázás közben valaki nyugodtan feküdjön, ráadásul hanyatt. Elnéző vagyok, ha hajnali háromkor felébreszt valaki, hogy éhes vagy egyszerűen csak magányos egyedül a kiságyában. Én is utálok öltözködni és szívem mélyén irigylem, ha valaki bárhol és bármikor visíthat, ha úri kedve épp úgy hozza. Szerintem is logikus, hogy mindent alaposan meg kell vizsgálni mielőtt megesszük és ti is beláthatjátok, hogy enni irtó unalmas, hacsak nem kenünk össze mindent brokkoli péppel. Ráadásul azt is megértem, hogy a babakocsiban nem jó hátradőlni, (még a végén elnyomhatná az álom!), hanem egyenes háttal kell ülni a korlátba kapaszkodva, nehogy valami észrevétlen maradjon. És tényleg, mi mást lehetne mondani, valami nagyon érdekes dolog láttán, mint hogy "hőööööö!".
De valaki magyarázza már meg nekem, hogy miért jó megrágni a cipőket????

39.hét

Borka egyre jobb birkózásban. A támadás még kevésbé megy, mert nem hiszem, hogy túl szabályos az ellenfél orrának harapdálása, de hiába vagyok nagyobb pár súlycsoporttal, egyre esélytelenebb, hogy két vállra fektessem. A pelenkázás kész tortúra, az egyetlen fegyverem, ha csinálok valami meglepőt, de mivel a két kezem foglalt közben és legalább fél percig kell tartania, úgy érzem a lehetőségeim végesek és kimerülő félben vannak. Ráadásul a súlykülönbséget is igyekszik legyőzni, egy vödörnyi pempőt megeszik naponta. Míg korábban nem tudtam olyan keveset csinálni neki, hogy ne maradjon, lassan nem tudok eleget kotyvasztani, hogy elég legyen. Eleinte persze mindig kevés repetát olvasztottam fel, mondván hogy "na ennyit már biztos nem eszik meg" - volt, hogy négyszer egymás után. Mindezt úgy, hogy közben hangosan visítva reklamál és méltatlankodik a kiszolgálás sebessége miatt. A másik nagy előrelépés, hogy állásból vissza tud ülni. Egészen sajátos módszere van, eltávolodik a támasztéktól, kidugja a gömbőc popsiját majd letérdel és utána fülig ér a szája, irtó elégedett magával. Majd nagy lelkesen elindul, hisz mindig kitalál valami rosszaságot és ha lehet peckesen menni négykézláb, na akkor ő azt csinálja!

38. hét

A héten Bori kísérleti nyuszi volt a Babakutatóban. Egy kisfilmet kellett megnéznie míg kamerával rögzítették a szemmozgását és ebből következtetnek arra, hogy hogyan észlelik a babák a mutatott tárgyaknál a minőségi vagy mennyiségi változást. Nagyon tetszett neki a helyzet, végig vigyorgott, úgyhogy mondták menjünk máskor is. Biztosra mentek, Borkát lekenyerezték egy ajándék kék plüss farkassal (mentségükre legyen mondva, ő választotta egy vödörnyi narancssárga rénszarvas közül), tőlem meg megkérdezték, hogy én vagyok-e az az anyuka, aki a telefonos egyeztetésnél szólt, hogy még kiskorú. Hiába, profik, mégis sejtésük sincs, hogy a mi kis Cuncink mi mindent tud már. Ismét készítettem egy listát:

• harapni. De nagyon. Már 8 foga van és nem fél használni. Megrágja a küszöböt, a falat, a fiókok szélét, az asztal lábát és bárkit, bárhol ahol csak éri, úgy, hogy belilul utána. Úgyhogy a Monty Python vérnyula után elneveztük Vércuncinak.
• irtó elszánt arcot vágni és nagyon kitartónak lenni. Ha elhatározza hogy valamit megkaparint, hiába építek a hatalmas barikádot, addig túrja, húzza-vonja, küzd, amíg meg nem oldja. Ráadásul a legújabb célja, hogy megkaparintsa valamelyikünk uvuláját illetve végre egyszer valakinek megfoghassa a szemét. Szegény már kezd frusztrált lenni, amiért minden szem becsukódik, mire odaér az ujja.
  
• egy méter magasságig mindent végig taperolni legyen az üvegajtó, szekrénysor, az álló emberek lába, vagy a faliszőnyeg. Hogy növelje a hatékonyságot, már nem ereszkedik vissza a helyzetváltoztatáshoz, hanem kapaszkodva végigtotyog a támaszték mentén.
  
• szinte minden reggel óramű pontossággal hatkor felkelni. Míg mi félálomban próbáljuk összeszedni magunkat, zárt ajtók mögött szabadon garázdálkodik a hálószobában és lehetőleg minden keményet kellő magasról a földhöz vág, hadd tudják meg a szomszédok is, hogy reggel van (már nem csak nem köszönnek, az ajtót is becsapják az orrunk előtt). Mindeközben rendszerint hangosan kommentálja a történéseket, ha csendben van, akkor visszaalszunk. Öreg hiba, ugyanis ilyenkor akár 2 perc alatt kipakol egy fiókot, és ha marad még ideje, minden kivasalt darabot szétcincál és alaposan megrágcsál, majd megtapos.
• felülni a kádban, hasizomból és ha nem lennénk résen, ki is mászni belőle, valamint óriási kacagások közepette nyitogatni a csapot.
  
• mindenféle papírt megenni. Ideje lenne utánanézni, van-e kecske a felmenők között, mert az anyatej után a cellulóz a második kedvenc.
• akár egy kis kockányi krumplit úgy szétmajszolni, hogy egy 3 négyzetméteres terület egyenletesen maszatos legyen.
• csupán egy pár hangsoros "szókincs" (abbaba-ba, lalalala-la, ja-ja-jajaja, annya-nya-nya-nya) birtokában is bármit kifejezni.
• úgy és annyira mosolyogni, hogy felhúzódjon és ráncolódjon az orra...
• és ezzel elérni, hogy nincs akkora rosszcsontság, amiért kicsit is haragudni lehetne rá.

37.hét

Borka még mindig taknyos, bár már kevésbé, cserébe viszont úgy köhög, mint egy asztmás víziló és olyan a légzési hangja mint Darth Vadernek. Az orrszívást megtanulta kezelni, ha épp olyan kedve van, hagyja és nem is sír közben, de ha nem akarja, akkor már gyakorlatilag ketten sem tudjuk úgy lefogni, hogy rendesen ki lehessen takarítani a kis pisze nóziját. Hihetetlen ereje van a kis Vakarcsnak, visít, rúg, harap és úgy forgatja a fejét, hogy esélyem sincs. Ráadásul elképesztően kitartó. Tegye fel a kezét, aki képes lenne (hálózsákban!) harminchatodszor is felállni, amikor harmincötször visszafektették és ráadásul olyan fáradt, hogy folyamatosan dörzsölgetni kell a szemét, nehogy leragadjon! Na ugye! Ráadásul szakszóval élve, rátört a szeparációs szorongás, úgyhogy mint a pincsikutya a sarkamban szuszog egész nap, még a WC ajtaján is dörömböl és sírva fakad ha ki merem csukni. Az igazán nagy boldogság, pedig ha utolér és felkapaszkodhat rám. Én meg persze elolvadok, de most komolyan, ellen lehetne állni egy ilyen nézésnek?


Az első Húsvétja is jól telt, végiglátogattuk a nagyszülőket, az alkalmat megragadva infánsnőnek öltöztettük, ennek megfelelően körüldongták a hódolói, családi vacsorán trónolhatott középen, és végre hódolhatott kedvenc időtöltésének, a lépcsőmászásnak, , mindkét helyen kapott saját hintát, rettegésben tarthatta a macskát, fűszálakat és virágokat tépkedhetett és kis bogarakat dögönyözhetett a kis kukac ujjaival. Hát lehet-e ennél jobbat kívánni?

36.hét

Bori megfázott, életében először beteg és ezen őszintén megsértődött. Bánatában a legváratlanabb pillanatokban is elsírja magát és akkor még nem is beszéltem az olyan traumákról, mint a kúp, vagy az orrszívás. Már szinte az összes kereskedelmi forgalomban kapható orrszívót kipróbáltuk a legenyhébbtől indítva a legdurvább porszívósig. Összességében mindegyik szívás. Szerintem, az arany középutat jelentő, bioenergiával működő (= én szívok) a legjobb. Ez legalább csendes, bár így nem nyomja el a porszívó hangja a gyereksírást. Ráadásul a porszívós módszernél igyekszem segítséggel nekifogni a tortúrának, részben a fizikai akadályok miatt (nincs elég kezem, hogy egyszerre lefogjam a 4 kalimpáló végtagját és még a fejét is rögzítsem és kezeljem a szívófejet és a porszívót), de leginkább azért, hogy valaki lelki támaszt nyújtson nekem, illetve Borka ne csak engem utáljon. Szerencsére nem haragtartó, de azt már elértük, hogy azonnal elkezdi az üvöltést, ha csak közeledek a porszívó bekapcsoló gombjához. Pedig eddig ha takarítottunk érdeklődve nézelődött és igyekezett megragadni az alkalmat, hogy megrágja a gégecsövet, amit persze most is megtesz, de már nem érdeklődve, hanem bosszúból. Amúgy hihetetlen, hogy egy ilyen kicsi, pisze orrban, hogy fér el ennyi trutyi, bár az apja szerint azért olyan sok, mert az agyát is leszívom a gyereknek. A jó hír viszont, hogy az orvosi rendelő teljesen lenyűgözte, még akkor se sírt, amikor az alapból tátva lévő szájába benyomtak egy spatulát. A patikus nőre meg annyira vigyorgott, hogy ő megjegyezte, hogy Bori a legszebb kisbaba akit látott ezen a héten. Lévén, hogy mindez szerdán történt nem tudtam eldönteni, hogy ez mennyire nagy bók, de aztán másnap séta közben összefutottunk, mint régi ismerőst üdvözölt minket, és mondta, hogy előző nap 10 percig csak Borkáról mesélt otthon. Szóval bóknak vettük. Szerencsére azért történtek velünk még ennél is jobb dolgok a héten, mert kirándultunk, játszótereztünk és azért volt alkalma a kisasszonynak rosszalkodni is.