2015. szeptember 27., vasárnap

174.-267. hét



Hová lett az én bátor és belevaló Mesikém? Akiről azt gondoltam, hogy simán felveszi a kesztyűt még a nagy ovis fiúkkal is, aki a fő bohóc a családban és aki teljes átéléssel és felvont szemöldökkel tudja magyarázni nekem, hogy Értsd már meg Anya! Az oviban megkukul és ha ott lennék még a fenekembe is bebújna. Az egyik csoporttárs kislány odajött hozzám öltözködés közben, nem tudta, hogy én vagyok az anyukája és bemutatta nekem a lányom: Ő Emese, aki nem beszél az oviban, mert nagyon félénk. Bár igaza van, mert tényleg nehezen ismerek rá. Ráadásul Mesketéből itthon is előbújt a kisnyuszi és mostanában nagyon fél éjjelente. Ezt először úgy adta tudtomra, hogy hajnali kettőkor zokogott az ágyában, és csak azt hajtogatta, hogy fél. Aztán néhány a gyerekszoba padlóján töltött éjszaka után eljutottunk oda, hogy el tudta mondani, hogy mitől. A bogártól, ami az ágyneműjén a minta (azóta csak a kockás fele lehet felfelé), a hello cicától a pizsamagatyáján (azóta virágos van), és amikor éjjeli fényként felkapcsoltam az erősen giccsadós, ledes, rózsabimbó alakú izzósort, a saját árnyékától, ami így felderengett a falon. Kínomban és végső megoldásként előkotortam a szekrény mélyéről Bori hónapok óta nem látott plüssmackóját, aminek világít a hasa és odaadtam Emesének. Azóta úgy alszik, hogy a szemétől öt centire világít a maci és azt ölelgeti. Így szerencsére hajnali háromkor, a vak sötétben is olyan szűk a pupillája, hogy nem látja azokat a megmagyarázhatatlan árnyakat a falon, amelyek eddig rettegésben tartották.
         A nagy meccs azonban másnapra maradt, amikor is Borka bejelentette, hogy attól még hogy elhanyagolta és elfeledte a lámpás hasú maciját, még bizony az az övé és esze ágában sincs Emesének adni. Mivel számomra rejtélyes módon őt egyáltalán nem zavarja a húga éjszakai műsora, amire én még a lakás átellenes oldalán is felébredek, a potenciális éjszakai nyugalommal nem tudtam érvelni, így felvetettem a csere lehetőségét. A végén oda lyukadtak ki, hogy Emese a két abszolút kedvencét, a zöld lovacskáját és a foszforeszkálósan világító halacskáját is odaadta. Szóhoz sem jutottam, aztán amikor mégis, képtelen voltam megállni, hogy ne szóljak, hogy egy az egyben cseréljenek. De összességében két következtetést vontam le:
- Emese annyira fél éjjel, hogy abból a két plüssállatából, amit nevén nevez és igazán szeret, akár mindkettőt odaadja egy világítós maciért
- Borka, ha alkudozásról van szó, annyira profi, hogy a jég hátán is megélne. Jégkockát cserélne csokira. Kettőre.

GySzR:

Teljesen egyértelmű mi foglalkoztatja Emesét. Tudjátok miért ébresztett fel hajnali kettőkor?
- Anya, most alvás után, ha felkelünk lesz ovi vagy nem lesz ovi?

2015. szeptember 20., vasárnap

173.-266. hét



Ugyan véget ért a nyár, a fő nyaralásra mégis most került sor, a lányok legnagyobb örömére, hiszen nem elég, hogy repülő és tenger, de még oviba se kell menni. A legnagyobb izgalom a repülőutat övezte. A lányok két villamosmegállónyi úton is annyira össze tudnak veszni azon, hogy ki üljön az ablaknál, hogy mindketten örök haragot fogadnak, képzelhetitek micsoda diplomáciai egyeztetés előzött meg egy repülőutat. Szerencsére olyan pontosan sikerült előre lefektetnünk a szabályokat, hogy ebből nem volt konfliktus. A biztonsági tájékoztatón megtudták, hogy egy repülőn sokkal izgalmasabb dolgok is vannak, mint szimplán ülések és egész úton azért nyaggattak, hogy mikor jönnek már ki a lélegeztető maszkok, miért nem vesszük már elő a mentőmellényeket és ugye vízen fogunk landolni, mert ők csúszdázva szeretnének leszállni. Ezt az előttünk ülő nászutas pár repülésfóbiás férfi tagja annyira nem találta viccesnek, el is ültették pár üléssel arrébb, de szerintem azt még így is hallotta, amikor légörvénybe kerültünk és a lányaim visítva kacagtak, mondván, hogy ez jobb, mint a vidámpark. Többé-kevésbé (mi többé, a lányok kevésbé) elégedettek voltunk, amikor teljesen átlagos módon megérkeztünk Törökországba, ahol lényegileg három dolgot csináltunk egy héten keresztül: pancsoltunk, ettünk és aludtunk. A lányok minden nap egyre bátrabbak lettek, egyre hosszabb és egyre meredekebb csúszdákon csúsztak, Emese a hét végére már a szemét is ki merte nyitni közben. Csak azért lehetett kiszedni őket a medencéből, hogy ki tudjunk menni a tengerpartra, ahonnan csak naplemente után lehetette őket felimádkozni a vacsorához. Imádták a hullámokat, rengeteg homokvárat építettek, sárkányt eregettek és kincseket kerestek. Hiába mondtuk nekik, hogy aranyláncokat találjanak, Borka legnagyobb felfedezése egy bontatlan tampon volt, amit egész álló nap szorongatott, de találtak gumicukor kinézetű füldugót, amit csak hathatós közreműködésemnek köszönhetően nem kóstoltak meg, és Emese a vihar után egy hatalmas porcelán csigát. Akkorát, amekkorát én még soha életemben, de nem a méretének örült, hanem annak, hogy nincs benne remeterák (de annak nagyon). Borka korlátlanul ehette a fagyit, egymás után hatot is képes volt elnyelni. A végén már mondtam neki nincs képem még egyszer beállni a sorba, menjen egyedül. A színeket már jól tudja angolul, nélkülem is tud rózsaszín fagyit kérni. Igen, de mint kiderült a török pincér kevésbé képzett, Borka mégis fülig érő szájjal és hatalmas adaggal jött vissza. Mikor csodálkoztam, csak megrántotta a vállát és közölte, hogy tudta ő, hogy a strawberry az eper, mert Eszter néni már mondta. Emese pedig továbbra is biológiai csodának tűnt, mert bár a fagyiért csak mérsékelten lelkesedett (értsd, csak hármat evett meg gyors egymás utánban), cserébe viszont annyi húst tüntetett el, ami fizikailag is képtelenségnek tűnt. A fosós-hányós betegségek szerencsére elkerültek minket, annak ellenére, hogy a dupla dózisú prebiotikumokon kívül minden egyéb elővigyázatosságom kudarcot mondott. Hiába bohóckodtunk az ásványvizes fogmosással, egyik este mire odanéztem Emese lazán beleivott a zuhanyba. Borinak meg hiába jégkocka mentesítettük az italát, a következő pillanatban összeszedte őket a földről, elégedetten visszatette őket a pohárba, majd megitta. Esténként tátott szájjal bámulták a gyerekműsort, de legjobban akkor éltek, amikor a farsangra vett hastáncosnő ruhában virítottak. Röviden összefoglalva nagyon jól érezték magukat és határozottan tiltakoztak az ellen, hogy hazajöjjünk (na jó, bevallom én is maradtam volna még egy kicsit).

GySzR:
Az ultra-all inklusive ellátás az én alakomon is nyomot hagyott. Amikor Emese tekintete a hasamra esett, örvendezve felkiáltott:
- Hurrá! Lesz egy harmadik gyerekünk!

2015. szeptember 13., vasárnap

172.-265. hét



Mesikémnél három nap alatt elmúlt az ovi varázsa, úgy gondolta, hogy megnézte, kipróbálta, most már tudja milyen és ezennel köszöni szépen elég is volt. Szegénykém kicsit nehezményezte, hogy még három évig járnia kell. Amint reggel felébred kezdi a nyafogást, és nyöszörög egészen addig, amíg nem érünk el az oviba, ahol már egy oktávval magasabb és néhány decibellel hangosabb hangokat ad ki magából. Csoportszoba felé közeledve lecövekel és rázza a kezét, hogy „nem akarom!!” aztán úgy kell az ovónéniknek lehámozniuk rólam, mert még az utolsó erejével is kapaszkodik a pulóverembe. Utána pedig még az utcán is hallom, hogy kiabálja, hogy „Anyaaa!”. Amin aztán én is pityergek egy kicsit, főleg annak tudatában, hogy ez a nagy elkeseredettség nem csak 10 percig tart, amíg eltűnök a színen, hanem állítólag napközben is a legváratlanabb pillanatokban elsírja magát és még néha Borka sem tudja megvigasztalni, ha áthívják. Szóval már most hiányoznak a kezemből a helyes kis praclik az utcán, szíves örömest odaadnám a legfinomabb falatot is a tányéromból és képzeljétek, amikor boltban az eladó idegességében remegtette a combját, majdnem szóltam neki, hogy menjen el pisilni. Nem, egy csöppet sem csodálkozom, hogy nehéz megérteni a nőket.

GySzR:

 Amikor Emese megtudta, hogy megyünk Törökországba, az volt az első kérdése:
- Ott törökülésben ülnek az emberek?