213.-307. hét

Én, aki egykeként nőttem fel néha teljesen elképedek, hogy a lányaim hogyan tudják gyilkolni egymást. Mostanában főleg Bori jár élen ebben és nagyon nehéznek éli meg Emese létezését. Ha Emesének segítek megtörölközni, akkor Bori igazságtalannak tartja, hogy neki egyedül kell. Azért képes perlekedni, ha Emese az ő oldalán száll ki az autóból. Minden ölelést, puszi, végighallgatott mondatot vagy kiérdemelt dicséretet másodpercre pontosan nyilván tart és összevet. Persze Emesét se kell félteni, egy egész meseidőt végig tudnak vitatkozni azon, hogy melyikük által választott mesével kezdjünk és annyira kardinális kérdés ki ül az ablaknál a villamoson, hogy ölre mennek miatta. Hihetetlen, hogy míg egyik pillanatban a legjobb partnerei egymásnak az idétlenkedésben, a következő mondat után rém kegyetlenül képesek szurkálódni egymással és szikrányi lelkifurdalás nélkül csapnak rá a másikra.

Ha frekvencia táblát készítenék itthon is csak épp a gyerekekkel vívott csörtéimről, akkor azt mondanám, hogy a konfliktusaink:

·                    70% arra eredeztethető vissza, arra, hogy ketten vannak és féltékenyek.

·                    15% a „ne járjunk bokáig a játékokban és használjuk a polcokat is a gyerekszobában” típusú szélmalomharcom, amit esténként pörgetek maximumra, sanyarú sorsomat látva, hogy hajnali 3-kor a legszebb álmomból felriadva, félig csukott szemmel, amikor feltétlenül meg kell keresni a világítós macit, én leszek az a marha, aki a babakocsin átesve a Dupló állatkertbe esik.

·                    10% az „evés közben ülj a helyeden, ne balettozzál vacsora alatt, illetve ugye tudod, ha felálltál befejezted” kezdetű monológom különböző feldolgozásban

·                    a maradék 5% az öltözködéshez illetve az általunk képviselt elérő divatirányzathoz köthető. Míg én érthetetlenül kötöm magam olyan vaskalapos szabályokhoz, hogy 30 fokban, napsütésben nem kell gumicsizma, hiába volt már az nagyon régen, és képtelen vagyok elszakadni olyan konvencióktól, hogy a csipkeruha nem alkalomhoz illő öltözet egy játszótéren.  

Aztán próbálok feltételezni egy képzeletbeli világot, ahol csak az egyikőjük van és akkor 70%-kal kevesebb problémám lenne? De aztán mindig arra jutok, hogyha Borka egyke maradt volna és Emese nem született volna meg, akkor nélküle sokkal, de sokkal szegényebb lenne a világ.

GySzR:

Ha lányok valamit véletlenül egyszerre mondanak, akkor mosolyra szalad a szájuk felcsillan a szemük és kezdetét veszi a kántálás:

- Egyszerre mondtuk!

- Ezt is! – harsogják egyszerre

- Ezt is!

- Ezt is!

- Ezt is!

- Ezt is! – és menne ez így a végtelenségig, ha nem fulladna röhögésbe a dolog…

212.-306. hét

A foci EB nem hagyta hidegen a lányokat sem. Teljes eksztázisban várták az első magyar meccset, amit a Margitszigeten néztek egy akkora képernyőn, amire kétszer ráférne a lakásunk. Én csak a második félidőre értem oda. Addigra elfogyott az összes uzsonna és Emese már egy kicsit unta a banánt, Borit viszont teljesen felvillanyozta a tömeg, az éneklés, a skandálás és a hullámzás. A ria-ria Hungáriát hallva azt is megkérdezte, hogy miért a Bulgároknak drukkolnak. Az első gól után végképp elszabadultak az indulatok, hatalmas volt az ováció és azt hiszem Emese igazán unikumnak számított azzal, hogy a gól követően sírva fakadt. Szegény teljesen frászt kapott a nagy hangzavartó, ezért kimenekítettem. Legjobban azt hiszem mindkettőjüknek a felbolydult városon keresztüli hazaút tetszett.

GySzR:

Emese egész úton hazafelé megingathatatlanul és végtelenítve énekelte, hogy

- Gyia-gyia Hungária!

Annak legalább van értelme.

211.-305- hét

Örök konfliktus a lányok között, hogy ki az első. Bori percekig képes hisztizni amiatt, hogy pl. nem neki nyomtam először fogkrémet, vagy egyéb hasonló súlyú kérdésekben. Ráadásul ez olyan dolog, amit képtelenség utólag korrigálni. A helyzetet tovább súlyosbítja az az idétlen kis rigmus, hogy „én vagyok az első, kukorica belső…”, amit irtó gúnyos módon mindketten előszeretettel dörgölnek a másik orra alá elsőség esetén. Így mérhetetlenül hálás voltam, amikor az oviban megtanulták a második bekezdést is „… én vagyok a második, megeszem a nápolyit”. Azért lássuk be, a nápolyi sokkal menőbb gyerekszemmel, mint a kukorica belső, amiről már tavaly megállapítottuk, hogy az tulajdonképpen a csöves kukorica kidobandó csutkája. Az örömöm egészen addig tartott, amíg nem akartak hirtelen mindketten a másodikok lenni, ami sokkal rosszabb, mintha az elsőségre törekednének, hiszen még az időt is húzták. A megoldást Emese húsimádata jelentette, és a tény, hogy létezik a magyar nyelvben olyan húskészítmény, amely rímmel az elsőre. Azóta leosztatták a szerepeket, Emese az első:

- Én vagyok az első, kedvencem a tepertő!

Bori meg elégedett másodikként csak bejelenti, hogy megeszi a nápolyit.

GySzR

Azon már meg sem lepődhetek, hogy ezek után az „én vagyok a harmadik, kergetem a nagymamit” átköltötték arra, hogy „én vagyok a harmadik, megeszem a nagymamit”?