57.-150. hét

Hajnali három. Emese fennhangon közli, hogy go-go, majd ha nem pattanok ki elég gyorsan az ágyból, akkor sírva rázza rácsot. Felkelek, megszoptatom. Közben elalszik. Óvatosan visszacsempészem az ágyába. Visszafekszem, fülelek. Csend. Amennyire fekve lehet lábujjhegyen mozgolódni, annyira óvatosan elhelyezkedem. Még mindig csend. Egy halk sóhajtás. Alszik. De jó, akkor gyorsan én is! Elernyednek az izmaim… és ekkor dobhártyát szaggatóan felsír. Mélységesen fel van háborodva, hogy eltűnt a mellem a szájából. Újra felkelek, kiveszem, mellre rakom. Talán elalszik. Visszarakom. Lefekszem. Újra sír… és ez a ciklus egy átlagos hajnalon 10-12-szer megismétlődik, és egy körülbelül egy órás küzdelemmé válik. Közben a sóhajtásaim egyre mélyebbek, a vágyaim egyre inkább egysíkúak (csak aludni szeretnék!), az elveim egyre elveszettebbek (már simán magam mellé fektetem, mit nekünk saját ágy!, de az sem segít). Őszintén szólva, úgy a hatodik kör táján kezdem úgy érezni, hogy ami sok, az sok. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az elmúlt közel 3 évben hányszor aludtam legalább 5 órát egyhuzamban (de az összes végtagomat elég lenne felhasználni a négy órányi alvás listázására is). De amíg mindez arról szólt, hogy 2-3 óránként felkelek, megszoptatom, visszaalszunk, tudomásul vettem a dolgot. De most lázadok! Csak még nem tudom hogyan… Kezembe akadt egy „szaklap” korábbi száma, a vezércikk címe: „Akarsz éjjel aludni? Itt a megoldás!”

– Mi az hogy! – gondoltam – ez nekem szól!

A szerző szépen felsorolja, mi állhat az éjszakai ébredések hátterében és egyenként mindegyikhez ad egy jó tanácsot. Az alábbiakat szűrtem le:

-         lehet, hogy nő a foga (és még fog is kb. két éves koráig, lévén, még 12 hátra van)– tanács: tegyem gyakrabban mellre, az fájdalomcsillapító

-         lehet, hogy azért nyugtalan, mert fejlődött a mozgása (nem erről szól a kisgyerekkor??) – tanács: szoptassam meg, az megnyugtatja

-         lehet, hogy éhes, vagy szomjas – tanács: természetesen meg kell szoptatni

-         lehet, hogy szeparációs szorongása van (miért pont akkor, amikor másfél méterre fekszem tőle mozdulatlanul, és nem a játszótéren, ahol Borkával pillanatok alatt otthagynak, ketten háromfelé szaladva??) – tanács: igen, jól gondoljátok. A szoptatás!

Remek, köszönöm! De mégis mikor fogok aludni?

És mindeközben mi újság Borkával? Ő néhány kivételtől eltekintve egy kis angyal és átalussza az éjszakát. Sőt, annyira jó fej, hogy reggel, ha felébred és mi még csendben vagyunk, olvasgat az ágyában (arra mondjuk figyelni kell, hogy ne legyen mondókás könyv az este bekészített könyvkupacban, hacsak nem akarjuk hajnalban a bébiőrön keresztül végighallgatni, ahogy az egészet végigmondja). Aztán amikor reggel meglehetősen gyűrötten megjelenek, akkor nagyon empatikusan annyit mond:

GySzR

- Bobo sem aludt sokat az éjjel!

56.-149. hét

Meske babának egyre egyértelműbben nyiladozik az értelme. Ha azt mondjuk, hogy fúj a szél, vagy meglátja a szélforgót, akkor fúj egyet. Ha megkérdezem hol a pocakja, felemeli a polóját és odajön, hogy megsimogassam, majd jót kuncog a dolgon. Ha kanalat lát, odatartja a számhoz, mintha megetetne és ha nem cuppogok elég lelkesen, akkor kisegít. Ha érdekes hangot hall, mutogat a fülére és ha repülő jön, ki kell szaladni vele a teraszra és meg kell mutatni, majd ő is lelkesen mutogat az égre. Most már elég ehhez csak a repülők említése is, ami így a szúnyogírtás szezonjában elég gyakori. Ha valaki kulcsot zörget, vagy csak elhangzik az a szó, hogy köszönés, elkezd pápázni. Ha zenét hall, akkor billegteti a fejét és rugózik. Meg kell zabálni! És a végére hagytam a legjobbat: ha eléri az orrunkat, akkor megnyomja és azt mondja tütü. Mondjuk van is mit kompenzálnia ezzel a cukisággal, mert amúgy égedelem rossz tud lenni. Tökéletesen tisztában van azzal, mint nem szabadna csinálnia, de persze mégis megteszi. Ilyenkor rámnéz közben és irtó jókat kuncog azon, ha rászólok. Ennyit a nevelésemről…

         Az én Borka babám is rohamosan fejlődik közben, csak az nem annyira látványos. Mostanában egyre többször nem csak játszik egy másik gyerek mellett, hanem együtt játszanak. Szegény még nem túl rutinosan választja ki az áldozatokat (na jó, játszótársakat), de ha sikerül az egy hullámhosszra kerülés és még beszélni is képes az illető, irtó boldogan csillog a szeme. Ha pillanatnyilag annyira nem is szerencsés fejlemény, de mindenképpen egy következő fejlődési stádium, hogy elkezdett félni. Fél a sötéttől, álmodik éjszakánként, ennek rám nézve nem túl kedvező következménye, hogy mindent bevet, és minden vágya, hogy ismét az ágya melletti szőnyegen töltsem az éjszakákat. Tart az idegenektől és előfordul, hogy szemérmességében percekre bebújik a fenekembe, ugyanis jelenlegi magasságával pont addig ér. De ha valaki kiérdemli, elég kitartó és türelmes, kinyílik, és higgyétek el, megéri kivárni!

GySzR:

-         Bori! Add oda Emesének!

-         Nem!!!

-         Miért nem?

-         Mert irigy kutya vagyok!

55.-148. hét

Örömmel jelentem, hogy Bori, némi rásegítéssel, vette az első lépést az oktatási és nevelési intézményekben befutandó karrierjéből. Konkrétan, felvették az oviba, ami a mi kerületünkben majdnem olyan nagy szó, mintha a Harvardra jutott volna be. Részéről egyelőre vegyes a fogadtatás, mindenesetre ragaszkodik, hogy én is vele járjak. Ahhoz, viszont hogy még engem is felvegyenek, még Mami is kevés lesz…

         Emese egyre ügyesebb, de még mindig nagyobb az akarata, mint az esze. Az apjának gyerekkorában volt egy Robot nevű elemes lemezjátéka, ami ment, ment és ha az útjába akadt valami, elfordult és ment tovább, és tovább céltalanul a végtelenségig. Na Meskete pont erre a játékára emlékezteti. Egész nap jön-megy, vigyorog, és úgy tesz, mintha baromi fontos dolga lenne és a biztonság kedvéért mindig magánál tart egy homokozó lapátot. Sose lehet tudni, mikor lesz szükség rá! Ugyan Borkával még egyikőjük sem ismeri igazán a fogócska szabályait, mégis ez a kedvenc közös játékuk, rohangálnak fel s alá és ha összetalálkoznak, visítva kacag mindkettő. Aztán Borkára néha rájön a babázhatnék, magára csukja az ajtót és undok módon kiabál, hogy Emese ne menjen be. Szegény Meske meg csak topog az ajtó előtt és nem érti a dolgot.

Az etetések egyre horrisztikusabbá váltak, mert Emese már kikéri magának, hogy őt bárki is kanállal etesse, egyedül még nem talál be a szájába, ezért leginkább darabosat szeretne enni, azt viszont a hat és két fél fogával még nem tudja rendesen megrágni. Kész, a kör bezárult, innentől csak remélem, hogy azért éhen nem fog halni. Ha leülünk vacsorázni, akkor evés helyett csak dirigál és majd’ kiesik az etetőszékből úgy mutogat, hogy mit adjunk neki. Az áhított falatot kicsit megcsócsálja, aztán az etetőszékben raktározza: hozzácsapja a már ott tornyosuló kajakupachoz. Kivéve persze azokat a tiltott dolgokat, amiket Borka csempész neki, így minden igyekezetünk ellenére, előbb-utóbb ő is nővére nyomdokaiba lép és kolbászfüggő lesz. Amúgy is nagyon szereti a piros dolgokat, így a cseresznye is nagy sláger. Arról viszont egyelőre nem sikerült meggyőzni, hogy az egészben nem a szára a lényeg. De lehet, hogy mi nem értünk hozzá, mert azt tényleg jól lehet rágcsálni!

Borka a héten megkapta az első biciklijét (egy futóbicikli), nem tudtuk kivárni, hogy születésnapja legyen. Nagyon menő piros, és még kosár is van hozzá. Az egészet ő választotta, én meg nagyon megkönnyebbültem, hogy nem rózsaszín lett. Lelkesen gyakorol, bár három nap után visszakérte a kismotort, hogy végre száguldozhasson egy kicsit. Hozzáteszem persze, hogy az új bringa Emesének is nagyon tetszik, aki a nyuszimotort még csak kerülgeti otthon, ám a játszótéren minden idegen járművet behatóan tanulmányoz.

GySzR:

Amikor a lányok mindketten azt szeretnék, hogy csak és kizárólag velük foglalkozzam, akkor szoktam mondani nekik, hogy sajnálom, de nem tudok szétszakadni. A hétvégén a nagyszülőknél előkerült a rég nem látott fa vonat készlet és Apa gyerekkori Duplója. Erre Borka széttárta a kaját, sóhajtott egyet és kijelentette:

- sajnálom, de nem tudok szétszakadni!

Hiába, sanyarú sorsú majd’ három éves.

54.-147. hét

Borkának mostanában az a kedvenc kérdése, hogy hogyan készül? Már megkérdezte, hogyan csinálják a pelenkát, a zoknit, a szekrényt, Emese babát, a sampont és úgy általában bármit, ami a szeme elé kerül. Már tudja mi az a fröccsöntés, szabás, varrás, futószalag, és hogy mindezt leggyakrabban a kiskínaiak teszik. Bár azt hiszem itt egy kicsit félreérti a dolgot, mert múltkor este kérte, hogy jól csukjuk be az ablakot, nehogy beszálljanak a kiskíniaiak… Aztán egyik este amikor már percek óta a fogkefe gyártásáról faggatott minket, az apja lejátszotta neki a YouTube-ról a „Hogyan készül” sorozat erre vonatkozó részét. Bori tátott szájjal végignézte, majd közölte, hogy most már szeretne menni aludni, és azóta nem kérdezett többet.

         Meske összeszedett valami takonykórt, amint aztán sikeresen átadott Borinak. Vettünk neki köptetőt, aminek pont olyan íze van, mint az Unicumnak, és Borkának annyira ízlett, hogy azóta páros lábbal ugrál örömében, amikor meglátja. Mondjuk én nem kóstoltam, mert a mellékhatásai között szerepelt, hogy szoptatott csecsemőknél aluszékonyságot (és achnékat) okoz. De bevallom, azért nagy volt a kísértés, mert aztán engem is leterített a nyavalya, pont mire nagyjából kikupáltam a gyerekeket, így teljes erőbedobással tudtak ugrálnia fejemen, amikor alig bírtam mozdulni.

         A végére tartogattam a szenzációt! Az történt ugyanis, hogy a nagy betegség kapcsán Mesi végérvényesen leszokott a cumiról. Bori ezt nem igazán tudja feldolgozni és el nem tudja képzelni, hogy neki valaha nem lesz cumija. Pillanatnyilag én se nagyon, egyetlen vigaszom, hogy viszonylag kevés iskolás korú gyerek alszik cumival, szóval valahol azért van remény. És ha mát itt az alvásnál tartunk, mostanra Emese stabilan egyszer alszik ebéd környékén és képzeljétek, így már Borka is horpaszt egyet délutánonként! Ennek előfeltétele, hogy én jó példát mutassak és odafeküdjek mellé szundikálni. Gondolhatjátok, milyen nagy áldozat ez részemről, de minden a gyerekekért!

GySzR:

Ismét gyöngyszemekkel szolgálhatok, úgy, mint a postala bácsi és az etetőke, ami az etetőszék.

53.-146. hét

A héten születésnapi ünnepléssorozatot rendeztünk Meskének. Családi babazsúrt tartottunk, ami Borka lelki világának igen kedvező módon épp gyereknapra esett, így feltűnés nélkül őt is körülrajonghatták a nagyszülők. Az ünneplés úgy kezdődött, hogy egész este lufikat fújtunk és fellógattuk őket a nappaliba, amit Emese hajnali hatkor már azonnal kiszúrt, először csak annyit mondott, hogy Hőőőőő!, aztán meg mutogatott, hogy őő-őő-őő, hogy valaki vegye fel végre, hogy megfogdoshassa őket, mindet és mindig épp azt, amelyik arrébb van. Na de ki tud ellenállni egy ünnepeltnek? Természetesen torta is volt, almás, baba-kompatibilis, gyertyával és tűzijátékkal. Ez utóbbi Borkánál hatalmas sikert aratott, az Meskének viszont kicsit legörbült tőle a szája, de hős volt és nem fakadt sírva. A gyertyát a nővére fújta el, viszont magának a sütinek ő is nekiesett, nem is akárhogy, rögtön az újonnan kapott homokozós gereblyéjével. A nagy napon állatkertbe mentünk családilag, amit most látszólag Mesi élvezett inkább, Bori meg úgy viselkedett, mint egy kisnövésű kamaszlány, és folyton csak azt mondogatta, hogy menjünk tovább. Emesének legjobban egy számomra ismeretlen és amúgy irtó ronda madár tetszett, elragadtatása jeléül csak annyit mondott: Höööö!, de azt jó sokszor. Az állatsimogató is hatalmas sikert aratott, és meg kell jegyeznem, Mesi sokkal könyörületesebb és gyengédebb volt, mint Bori ugyanennyi idősen az ő szülinapi állatkertezésén. A kis kecskék azért így is menekülőre fogták, de én megértem őket. Bori talpon bírta az egész napot (csak az állatkertben 8 órát eltöltöttünk), majd otthon közölte, hogy már vacsorázni és fürödni sem szeretne, csak egyből lefeküdni, és ezúttal nem is csak a fürdést szerette volna elbliccelni, hanem tényleg elaludt. Ezt is megértük! Így viszont konfliktusmentesen tudtuk Emesét felköszönteni, méghozzá egy saját babával. Nagyon örült neki, és mi lenne ez más, ha nem genetika, hogy egy évesen fogta a vállához szorította, ringatni kezdte és elnevezte Go-go-nak.

GySzR:

Emese eddig a galamb után minden kétlábú élőlényt Ga-ga-nak titulált és mindent, aminek négy lába van ku-ku-nak, lévén, hogy a kutyus a kedvence. Aztán a beszédfejlődés szempontjából valami evolúciós zsákutcába jutott, mert az újabb szótagok helyett egyszerűsített, és most már mindent go-go-nak hív, ami egy kicsit is figyelemre méltó, és egy kicsit sem tartja meg magának ezt az információt!