161.-254. hét

Elérkeztünk az ovi utolsó hetéhez. Borka már úgy számolta vissza a napokat, mint egy fásult iskolás kamasz, pedig tuti nem kell témazárót írni, még leckét sem kapott és a reggeli felkeléssel sincs gond. Szerintem egyszerűen megunta ezt a monotonitást, az ovit, a játszótereket. Végül is megértem, sanyarú sors. Jövő héttől heti egy anyanap helyett kezdődik az utolsó anyanyár!

Nyárra tervezünk pár vízparti programot, és én ezeket némiképp stresszesen élem meg. Kár szépíteni, ha nincs lehetőségem karúszót, úszógumit, esetleg a kettő kombinációját, de álmaim netovábbjaként igazi mentőmellényt rögzíteni a gyerekekre frászt kapok, hogy mikor melyik merül el a vízben, mint a balta. Ugyanis ha vízbe esnek tényleg elsüllyednek, mint a balta, még kapálózni sem kapálóznak, hogy legalább esélyem legyen utánuk kapni és ez egy olyan víztükröt szemlélve, mint a Balaton, aminek nem látni az alját, ez rémisztő lehetőség. Ezért beizzítottam a lányokat és elmentünk úszótanfolyamra. Nem gondoltam, hogy két hét alatt megtanulnak úszni, de abban reménykedtem, hogy legalább kapálózni megtanulnak. A beizzítás kifejezetten jól sikerült, hetek óta próbálgatták az úszósapkákat és az úszószemüvegeket a fürdőkádban. Emese annyira lelkes volt, hogy amint meglátta a medencét vigyorogva nekiindult. A menetelés egészen addig tartott, míg egy jóízűt nem slukkolt a medencéből, majd teljesen elmerült. Mindez másodpercek alatt történt, én meg talpig felöltözve utána vetettem magam, kihúztam és mikor abbahagyta a köhögést, első mondandója az lett, hogy akkor ő mégsem szeretne úszni tanulni. A kicsit sem lelkes Borimnál pedig ez lett az utolsó csepp a pohárban és sírva fakadt, hogy márpedig ő egyedül nem tanul meg úszni és kész. Egy darabig még néztük a történéseket, majd arra jutottam nincs értelme erőltetni a dolgot, visszavonulót fújtam, aztán vettem a dechatlonban gyerek mentőmellényt.

GySzR:

Erről jut eszembe. (Figyelem! Akiben még él az illúzió, hogy az uszópelus valamit is szigetel, illetve zavarja, ha egy medence vize homeopathiás mennyiségben steril gyerekpisit tartalmaz, ne olvassa tovább!) A legutolsó jól sikerült medencés pancsolásunk után Borka kiszállta medencéből, majd irtó büszkét, fülig érő szájjal, de mégis irtó hangosan azt mondta:

- Anya, képzeld! Csak egyszer pisiltem bele!

160.-253. hét

Emese kicsit átbillent a ló túl oldalára. Meséltem már, hogy utál kezet mosni és mindig szó szerint grabancon kell ragadni és a mosdóhoz vontatni, némi cicamosdás végett. A napokban végkép felszámoltuk a pelenkázót (amit már csak öltöztetőnek használtunk az elmúlt fél évben) és így napvilágra került a bidé. Csap, ami kicsi és alacsonyan van? Egyszerűen annyira adta magát, hogy abban moshasson kezet és Emese lelkesen ráállt a dologra. Azóta kérés nélkül mossa a kezét, perceken keresztül, egészen könyékig és ruhástól, és ha már lúd legyen kövér alapon a bugyijáig átáztatja a nadrágját és úgy boka magasságig az egész fürdőszobát, de a probléma kipipálva.

         A másik túlkapásunk a rendrakás kapcsán keletkezett. Hosszas passzív ellenállás után oda jutottunk, hogy Meskete ha csak szóba kerül a rendrakás, akkor vad és pánikszerű pakolásba kezd. A célja egyértelműen az, hogy minden eltűnjön a szoba közepéről a szőnyegről, és a cél szentesíti az eszközt alapon, nem válogat a módszerekben. Azóta zsírkréták potyognak ki a könyvespolcról, gyurma tanyázik a babák hajában és a csillogó rendezett felszín alatt duzzadva nő a kupi. Eddig ha Bori előállt, hogy hol a Barbi fél centis karkötője, akkor viszonylag magabiztosan nyúltam a megfelelő fiókba és varázsoltam elő. Mostanra viszont teljesen reménytelen, hogy akármit is megtaláljak a 10 köbméternyi változatosan elhelyezett, ömlesztett motyóban. De egy szavam sem lehet, erre vágytam, Emese pakol.

         Tudjátok mit? Szemet hunynék mind felett, ha a legnagyobb összecsapásunkban is ilyen félresikerült módon aratnék elsöprő győzelmet, és Emeske kérlelve mondaná fél kilenckor, hogy „Anya, álmos vagyok, hadd menjek el aludni!”

GySzR:

Bori a sok vérnarancs után elnevezte a görögdinnyét vérdinnyének…

159.-252. hét

Borkát meghívta a szülinapi zsúrjára egy kisfiú. Patrik, már elmesélte otthon, hogy Bori lesz a felesége és amikor szembesítettem ezzel az elképzeléssel a lányom, csak annyit mondott, hogy:

- Aha, tudom.

Szép! De most már legalább én is!

Leendő apósa nem hagyta annyiban a dolgot és kifaggatta az ifjú lovagot, hogy mégis miért esett a választása Borbálánkra? Patrik pedig azt mondta, hogy azért, mert Bori nagyon szép, nagyon kedves és mert olyan vicces tud lenni. Az első kettőhöz kétségség nem férhet, az utóbbin azért némiképp eltöprengtem. Aztán arra jutottam, hogy Borkának ovis humora van és nagy szerencséje, hogy Emeske szintén kezd belenőni ebbe a korosztályba. Számukra rém mulatságos azt ismételgetni, hogy kakafej, vagy vicces fejet vágni, vagy kipancsolni a vizet a kádból, vagy kinyitni a szájukat amikor tele van tömve a vacsorával, vagy olyat játszani, hogy ki tud hangosabban visítani, vagy a vasárnapi ebéd közben hangosan bejelenteni, hogy pupuztam! és utána percekig nevetgéni azon, hogy milyen büdös. Rengeteget tudnak idétlenkedni és valljuk be, ha én ezeket nem is tartom épp annyira komikusnak, ha nézem őket, amint egymást túllicitálva percekig kacagnak, nehéz megállni mosolygás nélkül.

GySzR:

Emese még nem érti igazán a játékot, ahol valaki, aki cica megpróbálja elvenni a labdát, miközben a többiek dobálják egymásnak. Amint szóba kerül, hogy valaki kiérdemelte a cica címet, Emese büszkén kijelenti:

- Akkor én kutya vagyok!

És ennek megfelelően viselkedik. Fut, kerget és jó esetben nyal, amúgy harap és a szájába veszi a labdát…