78.-171. hét

Borka ismét frissítette az otthoni kórokozóállományt, most egy taknyos-köhögős típussal, ami mindannyiunkat kiütött. Az első nap, amikor nem ment oviba, kijelentette:

-         Anya, én nem fogok meggyógyulni.

-         Miért?

-         Mert, nem akarok oviba menni.

Na, erre varrjatok gombot! Pár óra alatt felmérte a másodlagos betegségelőnyöket. Aztán akkor is lenyűgözött, amikor szólt, hogy fáj a füle, majd a fül-orr-gégészeten gond nélkül forgatta a fejét és hagyta, hogy mindenféle oda nem illő dolgot dugdossanak a fülébe. Végül egy jó kis középfülgyulladás miatt antibiotikum kúrára ítéltetett. Aztán mivel Meskének ugyanolyan zöld genny folyt az orrából és ugyanolyan randán krahácsolt, hogy engedtem a kérlelésnek (én is, énis, ÉNIS!), hogy ő is kapjon abból az áhított szirupból, melytől pár hónapja még öklendezett. Ez az utánzás dolog mostanában csúcspontra jutott. Emese mindenhová követi Borkát, és egész nap azt hajtogatja, hogy énis, énis! A kedvencem az, hogy ő is leguggol amikor Borka pisil, sőt még néha nyög is hozzá! Ha bújócskázunk és megtalálja Borkát ő is gyorsan odabújik. De a legjobb az, amikor például Borka ráül a motorra erre Mesike ott toporzékol, mire én nagy nehezen meggyőzöm, hogy az autó sokkal jobb. Ebben annyira jó vagyok, hogy mire Meske végre ráülne az autóra, addigra Bori is az autót szeretné és így újabb alkalom nyílik a vitára. A korábbi konfliktus célpontja, a motor, meg már senkit sem érdekel egy cseppet sem, hiába hasonulok meg és vallom teljes mellszélességgel, hogy a motor a legjobb. A közös nyavalya, meg a hirtelen betörő rossz idő végképp a lakásba szorított minket és feladják a leckét a lányok rendesen. De azért gyógyulgatunk, gyógyulgatunk.

GySzR:

Sose találnátok ki, mi Emese két legújabb szava: bubojé (avagy buborék) és ojjszo (orrszívó). Most már legalább tudom, hogy az élet mely területén van mondanivalója számunkra.

77.-170. hét

Idén kényszerűségből stréber módon, igen korán nekikezdtem a karácsonyi készülődésnek. Elsőként kifaggattam Borkát, hogy mégis mit szeretne. Egy rózsaszín labdát, fehér pöttyökkel. Eleinte örültem, hogy milyen szerény, de rájöttem, hogy ez egy piaci rés, ugyanis vagy piros-fehér pöttyös vagy sima rózsaszín labdákat tartanak. Aztán egy újabb kört futottam, és Borka elmondta, hogy neki a Jézuska játékot fog hozni, nagylányosat, amivel Emese nem játszhat és csak az övé. A labda biztos nem ilyen, úgyhogy célpontot váltottam. Az igazán nagy bajban azonban mégis Mesketével vagyok. Mindene megvan, amit csak egy másfél éves be tud fogadni, sőt még annál is több. Hegyben állnak otthon a ruhák és be sem férünk a gyerekszobába a sok játéktól. Ráadásul mindkettő pont ugyanazzal az eggyel szeretne játszani, ami a másik kezében van. A havi könyvtárlátogatások után egy új könyv sem tűnik túl nagy dolognak a szemükben. Aztán arra gondoltam, hogy Emesének nem fogom tönkretenni a karácsonyi misztériumba vetett hitét, ha elviszem egy játékboltba és választ magának ajándékot. Tuti nem találnátok ki mit választott: egy kis piros műanyag kukát, de annyira tetszett neki, hogy mélységesen felháborodott, mikor a pénztárnál ki kellett adnia a kezéből. (Valami kukalények vannak benne, és akár százat is össze lehet gyűjteni. Mily nagyszerű, rózsaszín pöttyös labda meg nincs…) Aztán majdnem összeverekedett egy kisfiúval egy hangosan szirénázó mentőautón, de ezt még megfontolom, hogy szeretném-e otthon napi nyolc órában hallgatni. A könyvesboltba vetődve pedig nem tudott ellenállni egy kirakós vonatos könyvnek. Remélem, mind elfelejti karácsonyig!

GySzR:

Emese egyik nap megtanulta azt mondani, hogy ni-no-ni-no. Ennek a nagyszerű tudásnak a birtokában már elaludni sem tudott, így este a sötétben, alvás helyett legalább fél órán keresztül szirénázott. Ni-no-ni-no-ni-no-ni-no-NIII-NOOO…. Tényleg az az egyetlen szerencséje, hogy amúgy ellenállhatatlanul cuki. Annyira, hogy lehet, hogy tényleg kap szirénázó mentőautót.

76.-169. hét

Egy séta közben eszembe jutott, hogy milyen nagyszerű, hogy számításaimmal ellentétben Bori a kezdeti enyhe, de tartós orrfolyást leszámítva nem is betegeskedik, hiába friss ovis. Abban a pillanatban, hogy megfogalmazódott bennem a gondolat, sejtettem, hogy ez nem lesz így sokáig. Szombaton be is ütött a krach, egy hányós-hasmenéses nyavalya képében. A mélypont az volt, amikor összeverekedtek, hogy ki hányjon a vödörbe, ha ugyanis Borka fölé hajolt, akkor Emesének is oda kellett mennie és minimum annyit kellett mondania a vödör szájánál, hogy "pfüüü".  Aztán a délutánra már jelentősen megcsappant Meske lelkesedése, na meg az edény mérete is, mert rájöttem, hogy az ő gyomortérfogata nem indokolja a vödröt. Ezért egy pitlit próbáltam elé tartani, ő meg maximális amplitúdóval rázta a fejét, jelezve, hogy nem szeretne ő oda semmit juttatni. Ennek eredményeképpen röpke 12 óra alatt sikerült két adagnyi szennyest termelnünk, ami azért még a mi családunkban is szép teljesítmény.  Amúgy így betegen egészen úgy viselkedtek, mint a hagyományos, rendes gyerekek: viszonylag sokáig egy helyben maradtak, néha még ültek is, rendeltetésszerűen játszottak és (ta-da-da-dam:) aludtak! De szerencsére hipp-hopp meggyógyultak, úgyhogy nem sokáig élvezhettem ez utóbbit. 

Na de a hét nem csak a hétvégéből állt, gondoltam Emesének mégse a kacsaúsztató tóban kelljen pancsolnia, elvittem babaúszásra. Itt nem vált annyira hallá, mint Balázs, de apja lánya, úgyhogy tetszett neki. Borka meg egészen beleszokott abba rendbe, hogy hétfőtől csütörtökig ovi, pénteken meg anyanap, amikorra valami közös programot találunk ki. Már hetek óta várja, hogy fogaskerekezzünk, hiszen gondoljatok bele, vonat és piros! Nagyon tetszett nekik, a második megállóig kuncogtak azon, hogy zötyög, a csengőt meg csak utána vették észre...

GySzR:

Az oviban úgy zajlik az ébresztő, hogy az ovónéni és a dadusnéni kánonban éneklik a Pál Kata Pétert. Borkának nagyon tetszik, otthon is előszeretettel énekli, az alábbi saját feldolgozásában:

-         Páltakapéter jó reggelt,

Szól a kakasunk taraja

Gyere ki a jétre kukurikui

75.-168. hét

A Millenárison sétáltunk, amikor egy pillanatra levettem a szemem Meskéről. A következőben azt láttam, hogy egy kacsát kerget, miközben azt szajkózza, hogy áááp-áááp, amiről a kacsa nem tudta, hogy azt jelenti, hogy háp-háp, ezért menekülőre fogta és gondolta, hogy a tó vizén keres biztos menedéket. Hát tévedett, Emese ugyanis halálmegvető bátorsággal utána vetette magát, elhasalt majd a halakat is veszélyeztetve elmerült a vízben. Szerencsére inni nem ivott belőle, mert addigra kikaptam és mielőtt aggódnátok, a kacsa is megúszta. Őrült sprintbe kezdtem a karomban csöpögő és sírdogáló Emesével, a babakocsival és a mögöttem zokogó Borkával, aki végre tényleg futott a futóbiciklijével, bár kivülállók szemében némiképp csökkentette az érdemét, hogy közben azt visította, hogy „ne hagyjatok itt!!!” Szerencsére épp a közelben volt Mami, akinek leadtam a drótot telefonon, hogy fűtse az autót (szegény nem tudta elképzelni mi történhetett). Emese már a kocsiban megnyugodott, az esést követő 10 percben pedig otthon ült egy kád forró vízben és épp mélységes felháborodásának adott hangot, mondván, hogy lehet máris fürdés, úgy hogy kimaradt a vacsora. Azóta is emlegeti az esetet, ha kacsa, tó vagy a Millenáris szóba kerül, akkor mondja, hogy „taccs”, mire mi elmondjuk, hogy igen Emese beleesett a tóba. Erre aztán kuncog egy nagyot, amiből arra következtetek, hogy túl nagy traumát nem jelenthetett neki a dolog.

         Az én egyetlen Borkámat pedig nagyon megdicsérte az ovónéni, mert bárki is sír az oviban, ő odamegy és megvigasztalja. Sőt egyik nap fura volt nekik, hogy milyen sok gyerek sír egyszerre és kiderült, hogy azt játszották, hogy ők a gyerekek, akik zokognak, Bori meg az anyukájuk, aki megvigasztalja őket. És azt is mondta az ovónéni, hogy legyek nagyon büszke rá és én tényleg az is vagyok.

GySzR:

A hétvégén a nagyszülőknél jártunk és Bori elment misére a Nagyival. Nagyon szépen viselkedett, csendben ült és nézelődött, egészen az átváltoztatásig, amikor a legnagyobb áhítat közepén a harangozásnál jó hangosan megkérdezte:

- Most ebédidő van?