2015. július 26., vasárnap

165.-258. hét



Nagyon jó dolgunk van, mert a két hétnyi mamis kényeztetés után átköltöztünk Vértesszőlősre, további kényeztetésre. A lányok rengeteget bicikliztek, Borka a futó nagyapja mellett az egész tatai Öreg-tavat körbetekerte, de úgy néz ki mostanra már a biciklizésben a cél a lényeg és nem az út, ezért kicsit értetlenkedve nézte, hogy mi értelme a dolognak, hogyha ugyanoda lyukadnak ki a végén és még a játszótérnél vagy a fagyizónál sem álltak meg közben. Jártunk a tatai strandon, ahol Borikám kb. egész nap halálmegvető bátorsággal csúszkált a csúszdán  – abban az esetben persze ha valaki fogta közben a kezét. Mivel alapjában véve nem túl menő dolog 170 centi fölötti felnőttnek egyedül beállni a csúszdához tekergő sorba a csupa ugráló gyerek közé, Borinak a Nagypapa és én felváltva és versengve ajánlottuk fel az önzetlen és nagylelkű kísérői szerepünket, ő meg mindannyiunk nagy megelégedésére örömmel fogadta. Úgy nagyjából 116-szor egymás után. Ezen kívül persze hatalmasakat játszottak és homokoztak, ugráltak a kertben, mentek a Dotto vonattal, rengeteg fagyit elfogyasztottak és pecázni is voltak. Ez főleg Emesének jelentett nagy élményt, ő ugyanis, ha botot talál, akkor előszeretettel játssza azt, hogy az horgászbot, a tavalyi alkalomra pedig már nem emlékszik. Sziszitől születésnapjára kapott horgászbotot már sokszor kicincáltuk a Margit szigetre, de kb. két percig lógatta a legelső vízbe érő lépcső tetején, majd csalódottan morgolódott, amiért még mindig nem fogott semmit. Na de most! Ahogy belecsobbant a csontkukac a vízbe, már szinte lehetett is kihúzni a ficánkoló halacskákkal. A lányok teljes eksztázisban voltak! És míg az elején fintorogtak a kukacokra, és visongva húzódzkodtak a halak elől, a végén Borka trancsírozta fel a horogra a csalit és ők válogatták ki a vödörből azokat a halakat, akik kegyelmet kapnak és visszadobták őket a tóba. Emese annyira felbátorodott és úgy megszorongatta némelyiket a kis husis kezeivel, hogy lehet, hogy inkább a vödör lett volna a kegyelem. A végén csak három nagyobbat vittünk haza, de sajnáltuk, mert olyan finom ropogósra sültek, hogy a lányok szőrőstől, bőrőstől – vagyis pikkelyestől, szálkástól – élvezettel megették az egészet és hiányolták a repetát. Na majd jövőre!

GySzR:
- Nézzünk farkasszemet!
- Jó! Hol van? – lelkesedett Borka.

2015. július 19., vasárnap

164.-257. hét



Borkát sikerült meggyőzni, hogy a pedálos bicikli úgy igazi bicikli, ha tényleg bicikli és csak két kereke van. Most már igazán ügyesen pedálozik, kezeli a féket, és annyira laza, hogy csípőre tett kézzel teker. Futóbicikli ide, futóbicikli oda, a klasszikus megoldásnál maradva Papi eszkábált neki egy partvisnyelet és a 35 fokban levonultunk az utcára a tűző napra szaladgálni. A problémát az adta, hogy Bori nem hitte el, hogy attól, mert álló helyben nem tudja egyensúlyban tartani a biciklit, attól még tekerés közben simán. Aztán amikor elhitte ezt (és azt, hogy ha mégsem lenne igazam, akkor is képes vagyok a seprűnyéllel megtartani) elkezdett tekerni és abban a pillanatban előjöttek a futóbiciklis emlékek és már egyensúlyozni is tudott. Ami viszont szerencsésen alakult, hogy én később mertem teljesen elengedni, mint hogy ő mert teljesen egyedül tekerni, úgyhogy kimaradt az a klasszikus jelenet, hogy a kezdő biciklis riadtan hátranéz észreveszi, hogy már nem fogják, és ettől annyira megijed, hogy be is következik amitől, annyira tart és eltaknyol. Összességében kb. kétszer 10 perc alatt megtanult Borka biciklizni és az indulást leszámítva annyira magabiztosan, hogy a második körben, amikor meglátta a fényképezőgépet, már csak fél kézzel kapaszkodott. A másikkal integetett.

GySzR:

A lányok összevesztek egy régi gyerekkori mackómon. A vitának úgy vetettünk véget, hogy leszögeztük, hogy a mackó az enyém, maximum kölcsön vehetik, de nem lesz egyikőjüké sem és kész. Emese altatásnál, mikor Borka már az igazak álmát aludta, odajött, hogy súghasson valamit a fülembe.
- Anya, ha te már nem leszel, az a mackó az enyém lesz, jó?

2015. július 12., vasárnap

163.-256. hét



A lányok a vakáció folytatásaként most két hetet Mamiéknál nyaralnak. Kényeztetésből nincs hiány, irtózatos mennyiségű fagylaltot fogyasztanak el, ugrálnak a kertben, játszóházban, de leginkább Mami és Papi fején, egyedül Dédit tartják tiszteletben. A csúcs azt hiszem mégis az Ele-Fülöpnél töltött hétvége lett. Borka számára nyilvánvalóvá vált a titok, Ele-Fülöp jelmezébe bebújt valaki és minden alkalommal azt találgatta ki lehet az. Emese elengedi a füle mellett ezeket a megnyilatkozásokat, nem csodálkozik rá, nem kérdez, még hinni szeretne az elefántban és miden alkalommal, ha látja, ragyog a boldogságtól. Azt ismét megállapítottam, hogy mindkét lányom egy biológiai csoda. Borka azért, mert gyakorlatilag fényevő, mégis van energiája egész nap ugrálni és nem is fogy el. Az energiamegmaradás törvénye is megkérdőjeleződik a látványára. Emese pedig azért, mert néha fizikailag képtelenségnek tűnik, hogy hogyan fér el annyi ennivaló egy ilyen kicsi gyerekben. Arról már nem is beszélve, hogy ugyan ő sem nyugton olvasgat a sarokban, hanem egész nap mozgásban van és husisabb is mint Bori, mégis azt gondolnám, hogy ennyi evéstől gurulnia kéne. Abban viszont mindkét lány egyforma, hogy míg más gyerekek (na meg én is) ha esznek, elpillednek, csendben és nyugton emésztgetnek, netán alszanak is egy kicsit, az én gyermekeim úgy működnek, hogy ha végre üzemanyaghoz jutnak, felpörögnek, és pörögnek is tovább a következő étkezésig.

GySzR:
Ismét könnyes szemmel búcsúztak a lányok a szállodától. Emese végig csak azt ismételgettek, hogy
- Itt akarok lakni! Itt akarok lakni!
Végül is a századfordulón volt pár művész, aki beköltözött a margitszigeti Nagy Szállóba. Szóval lehet, hogy egyszerűen csak rosszkor született rossz helyre…