162.-255. hét

Judit nagynéném egy váratlan, hihetetlen kedvező ajánlattal bombázott minket: látogassuk meg egy hétre Horvátországban a tengerparton. A lányok megígérték, hogy nagyon jól fognak viselkedni az autóban, így hármasban nekiindultunk a nagy útnak. Először Martonvásárnál kérdezték meg, hogy mikor érünk már oda? Aztán egy jó három órát szakadó esőben mentünk, miközben valahogy nem vágyott egyikőjük sem arra, hogy kiszálljon az autóból. A leghosszabb az utolsó 60 kilométer volt, amikor már látszódott a tenger, és tényleg fél percenként kérdezték meg hogy mikor érünk már oda. De egy órányi ottlét után megállapították, hogy megérte. A strandon az első nap csak azzal voltak elfoglalva, hogy a tengerbe mártott ujjaikat nyalogatták és örvendeztek, hogy tényleg sós a víz. Ahogy teltek a napok, fokozatosan megbarátkoztak azzal, hogy hullámzik és nagy és hidegebb, mint a fürdőkádban. Borka a hét végére már bátran vetette magát a habokba, Emeske viszont csak karon ülve volt hajlandó vízre szállni. Első alkalommal, amikor próbáltam elterelni a figyelmét azt mondogattuk, hogy Oriza-Triznyák, Oriza-Triznyák. Innentől kezdve pedig orizatriznyákolásnak hívta azt a fürdési módot, amikor ő kismajomként csimpaszkodik rajtam és térdig lógatja a lábát a vízbe, míg én fel alá sétálgatok derékig elmerülve. És mennyi minden mást is lehetett itt csinálni! Végre kontrollálatlanul dobálhatták a kavicsot a vízbe, lehetett várat építeni, legalább négy fagyit ettek (mindezt fejenként és naponta), ugráltak ugrálóvárban és minden este kirittyentve korzóztak a tengerparti sétányon. Arról nem is beszélve, hogy agyon lettek kényeztetve. Borkát érte egy kis baleset – a kőfal és a vaskapu kölcsönhatásában központi szerepet töltött be a középső ujja – így az utolsó két napot egy hatalmas kötéssel ugrálta végig, mintha bemutatna mindenkinek, akinek nem vált le egy köröm sem az ujjáról. Azért néhány csalódás is érte őket. Egyrészt nem találtak olyan nagy csigát, amiben hallani lehet a tenger morajlását, másrészt a szigetről látni lehetett a tengerpartot, pedig a tengernek olyan nagynak kellett volna lennie, hogy nem látszik a túlpart, harmadrészt megtudták, hogy nem ide ömlik a Duna. Ezért azt szeretnék, hogy jövőre ahhoz a tengerhez menjünk és mindegy milyen messze van, ők ígérik, egész úton jól fognak viselkedni (feltéve persze, ha lesz ott is fagyi és akkor is nézhetnek útközben Mirr-Murrt, aki most már csupán mellékszereplő Oriza-Triznyák mellett). De a legjobb mégis az egészben, hogy a lányaim felnőttek a tengerparti nyaraláshoz.

GySzR:

Este készültünk korzózni. Már túl voltunk a sétány nagy részén, a fagyin, az ugrálóváron, akkor Emese türelmetlenkedve megállt egy étterem előtt.

- Bemegyünk ide korzózni?

A kis haspók végig azt hitte, hogy a korzózás valami olyasmi, mint a fagyizás, az evés a lényege!