2012. október 28., vasárnap

22.-115. hét

Nem tudom, hogy nektek feltűnt-e már, de minden híres szakács azzal kezdi a könyvének a bevezetőjét, hogy már egészen kiskorában folyton a konyhában bámészkodott. Nem tudom, hogy ez minden gyerekre igaz és feleslegesen kérkednek ezzel a szakácsok, vagy ez az egyértelmű jele annak, hogy Boriból is nagy szakács lesz, mindenesetre, amint beteszem a lábam a konyhába, azonnal megjelenik. Eleinte csak térdmagasságban téblábolt, most viszont azonnal közli, hogy Boji fölcsücsül! és tényleg. Kényelmesen elhelyezkedik a konyhapulton és mindent megkóstol, megvizsgál, megkever, válogatja a fűszereket... kuktáskodik. Így segédletével pedig minden épp kétszer annyi idő alatt készül el, mint egyébként, cserébe viszont a végeredmény tálalásakor szerényen megjegyzi, hogy Boji főzte és elegánsan bezsebeli az elismeréseket.
Emese óriásit fejlődött a héten mozgás tekintetében. Egyszerűen nem tud egy helyben maradni. Ha leteszem magunk mellé játszani egy leterített pokrócra mire újra odanézek, már tuti nincs rajta. Addig pörög-forog, rúgkapál és nyújtózkodik, hogy állandó mozgásban van. Az irányítás egyelőre még nincs a kezében és saját maga is meglepődik néha, hogy hová keveredett, de a legnagyobb dührohamot akkor kapja, ha sikerül tökéletesen rámásznia az épp kiszemelt és megrágcsálandó játékra, ami így nem hogy elérhetetlen lesz, de a hasa alatt még a látóteréből is kikerül. Egy biztos, még fenekén a tojáshéj, de már van akarata és nagyon tud küzdeni. És hogy ezügyben se maradjon le a nővérétől, Meske is kapott egy fát. Nem is akármilyet, holland óriás naspolyát birsalma alanyon. Bár a fa egyelőre igen nagyzoló kifejezés, inkább hasonlít egy botra, de Emese is még csak egy kis emberpalánta. Kíváncsi vagyok mi lesz belőlük - a fából és a tulajából egyaránt.

GYSzR:
Borka mostanság egy új kérdéssel ostromol éjt nap alá téve:
- Eeeez mi?
A válaszomra adott reakcióját pedig erősen befolyásolja az éppen a lelkében tomboló dackorszak. Minap talált egy övet.
- Eeeez mi?
- Öv.
- Nem öv.

2012. október 21., vasárnap

21.-114. hét



A héten nagy dolog történt: elengedtük Borkát egy éjszakára egyedül a nagyszülőkkel Galyatetőre és mi csak később csatlakoztunk. Ami csak azért nagy ügy, mert még sosem aludtam külön tőle csak úgy hobbiból, mindenfajta kényszerítő körülmény nélkül. Persze mondanom sem kell, hogy egy cseppet sem hiányoztam neki, Mami és Papi agyon kényeztette… Az egész úgy kezdődött, hogy végre megnézhette, hol dolgozik Papi – ez megfelel fél óra tömény ajnározásnak. Így feltöltődve pedig útba ejtették az egyik legnagyobb játékboltot, mindehhez tegyük hozzá, hogy Borkának igazán nehezen tudnak nemet mondani. A kettő kombinációjából Bobó babának is kistestvére született Fifi baba személyében, és ahogy az újszülötteknél lenni szokott, babakocsiból is vettek egyből egy másodikat, valamint egy szerényebb fröccsöntő üzem egyheti műanyag termését, természetesen játék formájában.
A szálloda kertjében állt egy hatalmas trambulin, Borka szinte kiszedhetetlen volt, de legalább végre megtanult szépen páros lábbal ugrálni. Lehet, hogy otthonra is kéne egy ilyen ugrálóasztal, akkor tudnám, hogy egy helyben van, mozog, csak néha kéne bedobni az ennivalót a háló felett és nyernék egy pár órányi nyugit. A szállónak talán ennél is nagyobb attrakciója a parkban lévő vadas park volt, buflonnal és birkákkal. Ha Borin múlna, hamar vágósúlyba kerülnének a jószágok, mert a kerítés körzetéből az összes mozdítható zöld növényi részt a szájukba adagolta, és visongott örömében. Medencében is fürdött, és ugyan továbbra sem az a kimondott kiskacsa típus, de most látszólag élvezte a pancsolást, teát főzött az újonnan zsákmányolt teáskészletével. A komfortérzetét még a svédasztalos etetés is fokozta, hiszen végre húst ehetett hússal és savanyú uborkát tejbegrízzel. Az idő egyszerűen csodás volt, Borka még idén utoljára egy szál pelenkában napozott a teraszon. Ezt kihasználva még kirándulni is tudtunk, aminek Bori szemében az volt a célja, hogy takarmányt gyűjthessünk a buflonoknak. Emese továbbra is hősiesen háborúzik a takonnyal, ebbe kicsit besegített talán a jó levegő. Amúgy igazán jól viselkedett, nézelődött, sokat aludt. Kiérdemelte, hogy máskor is jöhet velünk.

GySzR:

Borka mint egy kis juhászkutya próbálja egész álló nap összeterelni a családot és folyamatosan azt kérdezgeti, hogy:
- Mami hó van? Papi hó van? Apa hó van?
Ez utóbbit egy átlagos hétköznapon, megszámoltam, pont harminckétszer kérdezte meg.

2012. október 14., vasárnap

20.-113. hét

Emeséből Meske lett. Az Emire valahogy nem állt rá a szám, a Mesiből pedig a Mesi-Mesi-Meskete révén hamar Meskete lett, ami aztán a Meskére redukálódott. Azért persze ennyire nem egyszerű a helyzet, mert ahogy Borka Cunci, ő úgy lett Pupák, rövidebben pedig Pupi, bár ezek csereszavatos megnevezések. Ami viszont véresen komoly, és Bori kíméletlenül számon tartja, hogy míg Borka a kincsem, Emese a szívem csücske (az esetleges harmadszülöttnek pedig fenntartottam a szemem fénye titulust).
Szóval, Meske. Egyre nehezebb vele az élet, szerintem összebeszéltek Borival és egyre kevesebbet hajlandó drága idejéből alvással tölteni, azonban még húsz másodpercnél tovább nem igazán tudja szórakoztatni magát. Erősít, egyre többet kapálódzik, és ha valami izgi a látóterébe kerül, akkor iszonyúan koncentrál és szép lassan megfogja a kis kezeivel. Így életében először revansot vett Borkán és alaposan megtépte a haját. Bori amúgy mostanában nagyon jó fej a húgával, szívesen segít a szórakoztatásában, rázza neki a csörgőt és belegyömöszöli a játékokat a szájába. Meske pedig irtó boldog tőle. Ha már itt tartunk azt azért hálátlan dolognak tartom, hogy míg én bármikor felkelek hozzá éjszakánként, cipelem és rázogatom egész álló nap a fenekét és még ki is törlöm ha kell, arról nem is szólva, hogy a kaját is én biztosítom, mégis minimum egy has vagy comb puszilgatást kell produkálnom egy kis kacajért. Aztán itt van Borka, aki ha olyan kedve van megtépi a haját, ha rajta múlna kiszakítaná a lábfejét és rátámaszkodna a hasára, önkényesen kölcsönveszi a kedvenc játékait és hosszas nevelésem eredményeként cserébe felajánl egy másik játékot, ami leggyakrabban egy plüss salátalevelet (van üzleti érzéke)... és mégis elég ha öt centiről Emese fülébe ordítja, hogy Szia Ese baba! vagy csak egyszerűen ránéz és Meske máris hangosan röhög, fülig ér a szája és még sikongatni is képes Bori kedvéért. Hát van itt igazság?
Meske szórakoztatásán kívül mostanában Borka másik kedvenc elfoglaltsága az utazósdi.
Berakja a játékkormányát a kanapé és a dohányzóasztal közé és bepakol a csomagtartóba: a babákat, az összecsukott babakocsikat és felsorolni is képtelenség mennyi kacat-kincset (persze volt kitől tanulnia, mert mi is ezt csináljuk nagyban majd' minden hétvégén). Aztán mi Emesével beülünk a hátsó ülést jelentő kanapéra és indulunk! Borka kormányoz, sebességet vált, egy szívószállal tankol én pedig az indítómotor hangja és az index vagyok. Mesésen nyugis, ülőhelyzetben eltölthető percek ezek, így mindig nagyon csalódott vagyok, ha megérkezünk képzeletbeli úticélunkhoz, márt csak azért is, mert a sofőrünk könyörtelenül kiszállít minket a kényelmes hátsó ülésből.

GySzR:
Borka mások számára is egyre érthetőbb módon karattyol, már ritkábban szükségeltetik a tolmácsolásom. Ahogy tanulgatja a magyar nyelvet, látom, hogy milyen örült nehéz is ez. Az elváló igetkötők és ragozás, leginkább a felszólító mód, igencsak kemény diónak tűnnek. Ha valamire megkér, akkor egyszerűen kijelentő módot használ, ha kedves szeretne lenni, (vagy szúrósan nézek), a végire biggyeszt egy légyszi!-t. Csak hogy szemléletes legyek: a minap kiöntötte a tejét az abroszra, mire közölte:
- Kibojult. Nem baj, anya kimossa. Újat csinálsz! - és kezembe nyomta a poharát.

2012. október 7., vasárnap

19.-112. hét

Emese a hét elején leugrott a pelenkázóról. Körülbelül két másodperc alatt, hanyatt fekvő helyzetből a lába irányába. Így felnőtt ember nem tud haladni, nemhogy egy átlagos négy hónapos, de neki sikerült. Nehezen rekonstruálható hogy történt, de a szájára érkezett, ami elég hamar bedagadt és úgy nézett ki szegényke, mint egy szomorú kiskacsa. Amitől garantáltan kiráz a hideg, amikor egy csecsemőnek babaillat helyett vérszaga van. Mivel pont fél órán belül oltásra várt minket a háziorvos, gyorsan elvittem oda, aki megnézte és megnyugtatott, hogy nagy baja nem lett, és egyébként is minden gyerek leesik egyszer valahonnan. Mivel ettől még nem nyugodtam meg, felváltva licitáltak egymásra a védőnővel, hogy melyikük gyereke esett nagyobbat (a háziorvos nyert 2 méterrel), majd megerősítettek abban, hogy azért biztos ami biztos, jobb ha elviszem egy koponyaröntgenre. Így ismét megjelentünk a János Traumán, ahol nagyon meleg fogadtatásban részesültünk és egyből nekem szegezték a kérdést, hogy minek hoztam ide a gyereket. Kerek-perec megmondtam, hogy koponya röntgenre, amiért megkaptam, hogy nem elég, hogy már eleve felelőtlen szülők vagyunk a történtek miatt, de még ráadásul sugárveszélynek is ki akarom tenni azt a szerencsétlen csecsemőt. Majd közölte, hogy ha már itt vagyunk (és némi felelősség átszállt az ő vállára is), fel kell vennie 48 órás megfigyelésre (éljen a defenzív medicina!). Az éjszaka azzal telt, hogy újra és újra próbáltam Emesét visszaaltatni, de fél ötkor, az új szobatárs megérkezésekor feladtam. A kisfiú 3 napja esett le a lépcsőn, azóta a szomszéd, üvegablakkal leválasztott kórteremben már eltöltötte a 48 órát, de most hányt, ezért gyorsan visszahozták. A vak is látta rajta, hogy benyalt valami jó kis vírust, de ha nem lett volna egyértelmű a dolog, elég volt ránézni a korábbi szobatársára, aki hajnali kettő óta folyamatosan sírt, mert vagy hányt, vagy a pelenkáját cseréltek, vagy épp infundálták. Amúgy a felvevő orvos is átlátta a helyzetet, de biztos, ami biztos alapon befektette újabb 24 órára (ismételten éljen a defenzív medicina). Itt azért felsejlett előttem a sötét jövő, hogy a nátha és a koponya trauma után már csak egy fosós-hányós nyavalya hiányzik nekünk, úgyhogy amikor megérkezett a neurológus, felvetettem neki, hogy mi lenne, ha mi inkább szépen hazamennénk. Közölte, hogy ezt erősen nem ajánlja, de egyébként is mi bajom van nekem, ez egy nagyon jó hely. Mikor vázoltam, hogy nem szeretnénk több betegséggel távozni, mint amennyivel jöttünk, azt találta mondani, hogy ez egy sebészet, itt majdhogynem minden steril. Itt csak azért nem nevettem az arcába, mert alapjában véve udvarias vagyok, de amikor az újonnan jött anyuka elmesélte, hogy az osztályos orvos azzal vigasztalta, hogy biztos csak egy kis vírus miatt hány a fia, mert innen három hete szinte mindenki ezzel a fertőzéssel megy haza, adogatják egymásnak a gyerekek és ők is közelről ismerik a kórt, mert már végigment az egész orvoskaron és a nővérgárdán. Na ez volt az a pillanat amikor udvariasság ide, udvariasság oda, előtört belőlem az anyatigris, melynek folyományaként 15 percen belül egy másik folyosón egy egyágyas, fürdőszobás baba-mama szobában találtuk magunkat, amiből azért volt épp mind üres, mert ahogy mondta, mily szerencse, épp nem kell senkit elkülöníteni. Itt már egész kellemes módon átvészeltük a második 24 órát, Emesére ennyit egyhuzamban még sose tudtam figyelni, teljesen kivirult a végire. Hazaérkezésünk napján aztán Borkával lementünk az udvarra, ahol megcsúszott és arccal ráesett a csúszda élire és keletkezett egy helyes kis lila folt a pofiján. Annyira azért nem volt komoly hogy őt is sugárveszélynek kelljen kitenni, de felmerült bennem, hogy most azonnal bekötöm mindkettőt egy pár évre az autósülésbe, hogy végre biztonságban legyenek. És ha azóta épp egy kicsit kiengedne a gyomorgörcsöm, akkor Bori biztos emlékeztet a történtekre, mert fűnek-fának elmeséli, hogy Emse baba leesett és kórházban volt, így már az egész környék tudja, hogy nem való nekünk a gyerek, hanem inkább kutyát kéne tartanunk, arra talán még mi is tudnánk vigyázni.

Eheti GySzR (GyerekSzáj Rovat): 

Borka teljesen oda van az alattunk lakú indiai család egy éves kisfiáért, Rudrah-ért. Amint meghallja a hangját rohan ki a teraszra és kiabál neki és az anyukájának, de olyan hangerővel, hogy belezeng az egész háztömb:
- Szia Rudrah-baba! Szia Anyukája Rudrah babának!