2012. január 28., szombat

76.hét

Az történt, hogy a betegsége óta, Bori valamiért nem kedveli a fürdést. OK, azt hiszem kár szépíteni a dolgot, már ott tartottunk, hogy képes egy órán keresztül folyamatosan nyammogni a vacsorán, csak nehogy fürdeni kelljen. Ha mégis kivesszük az etetőszékből, akkor már attól úgy visít mint akit nyúznak, ha csak közelítünk a fürdőszoba felé. Már mindent próbáltunk, kihagytuk a fürdést pár napra, én is beültem mellé, eláztattuk az abortátum babát, csináltunk habfürdőt, hosszan, lassan vezettük fel a dolgot, eltereltük a figyelmét és egyszer csak hirtelen vízbe raktuk (ennek az lett az eredménye, hogy már attól is üvöltött, ha bárhol elkezdtük vetkőztetni, pár napig még pelenkázni sem lehetett hiszti nélkül). Végül áttértünk a német protokollra, heti egyszer lezuhanyoztuk miközben teljes hangerővel, szívszaggatóan zokogott és valami leírhatatlanul sötét tekintettel nézett rám, így többször elnézést kértünk a szomszédoktól és reménykedtünk, hogy senki nem hívja ki a gyermekvédelmiseket, a többi napon pedig kéz-arc és popsi mosásra szorítkoztunk, hasonló hangorkán kíséretében. Aztán egyszer pelenkázásnál csak úgy játék közben megszagoltam a kis édes rózsaszín talpacskáját... és kész volt a döntés, megkeményítjük a szívünket és este bizony fürdés lesz. Kádban, szappannal, szó szerint tetőtől talpig. Nagyon elszánt arccal bele is raktuk a vízbe és kb. 3 perc üvöltés után egyszer csak azt mondta, hogy "he" és elkezdett játszani... aztán oda fajult a dolog, hogy a végén azért bőgött lila szájjal, mert ki merészeltük venni a kihűlt vizéből. Abban reménykedtem, hogy akkor ezzel a jó élménnyel helyre is álltak a dolgok, de Borka továbbra is tartja magát és minden fürdés előtt megjelennek a krokodilkönnyek és a hiszti, csak hogy tudjuk, hogy ő most szívességet tesz nekünk.
A kisasszony amúgy egyre beszédesebb, körülbelül olyan határozottsággal és tekintettel halandzsázik, mintha mi lennénk debilek, ha nem értjük meg azonnal. Ha tetszik neki egy szó, akkor próbálja visszamondani, ami kb. így néz ki:
- paradicsom
-tá!
-paradicsom
-tá!
és én még kb. 30-40-szer artikulálva elmondom, hogy PA-radicsom, mialatt szép fokozatosan a tá-ből, pa lesz és akkor mindenki nagyon elégedett. Nemhiába a tányér, a tál és a táska a kedvenc szavai. A hangutánzásban viszont nagyon előrehaladtunk, már nem csak visszaugat minden kutyának és ráordít az összes macskára, hogy mau!, vagy ha meghallja az oroszlán szót mondja, hogy vááá, hanem már tud huhogni mint a baglyok, minden madár láttán károg, ráadásul simán utánozza a motor, a traktor, a repülő, a kenyérsütőgép valamint a vonat hangját és minden óra láttán megemlíti, hogy tik-tak, és attól az apróságtól sem jön zavarba, ha a szerkezet éppen digitális. Ráadásul a szomszéd Gergőt már simán Genek hívja, apa Pa, csak engem szólít még mindig lazán visítással. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy én ki vagyok, mire mondta, hogy anya! Erre annyira meghatódtam, hogy adtam neki egy csomó puszit, azóta ha újra megkérdezem, huncutul elvigyorodik és azt mondja "nemnem". Remélem kinövi!

75. hét és kb. -20. hét

Mivel Borka annyira jól sikerült, úgy döntöttünk sorozatgyártásba kezdünk. És ha minden jól megy, félig már meg is lennénk. Bár a sorozat hosszával kapcsolatban azért egy kicsit elbizonytalanodtam. Első időszakban a reggelim felét elette előttem Borka, a másik felének a nagy részét kihánytam és ami mégis bent maradt, azt Bori anyatej formájában még kikövetelte magának. Akkor néha úgy éreztem, hogy engem már ez a másfél kölök is kicsinál, pedig a kisebb még nyugton van éjszakánként és kérés nélkül és csendben jön velem mindenhova. Azóta szerencsére több minden változott, eltűntek a rókák a környékünkről, bár Bori még mindig legszívesebben a számból eszi ki a falatot, viszont most már 2 hete elválasztódott. Ezt nehezen tudtam volna még pár hónapja elképzelni, de miután sikerült meggyőzni, hogy az éjszaka az alvásra való és nagy már ő ahhoz, hogy akkor is szoptassam, egyre gyakrabban elfelejtette nappal is, én meg eleinte nagyobb, majd egyre kisebb lelkifurdalással és irtó boldogan elblicceltem a dolgot. Aztán egyszer csak kimaradt 3 nap és mikor újra követelte, hamar rájött ott már sokra nem megy.
A hasam amúgy már egyre nagyobb és már Bori is tudja, hogy baba van ott bent és ezt naponta többször el is mondja. 



Bár azt hiszem, hogy kicsit átestünk a ló túloldalára, mert egy kiadósabb ebéd után az apja hasára is ugyan olyan lelkesedéssel mutogat, hogy "baba-baba", és mindig nagyon csalódott, ha elmondjuk neki, hogy nem, ott nincs. És ami még nagy hír, hogy a 18 hetes UH alapján úgy tűnik, hogy kislány lesz! Ami a névválasztás szempontjából ugyan szívás, mert valahogy sokkal több kompromisszumos fiú nevet találunk, de az apja szerint ez nagyon praktikus, ha már ennyit invesztáltunk ebbe a típusba (én meg sokkal lelkesebben veszek talpig rózsaszín cuccokat Borinak). Ja meg szerinte, így legalább nem lesz majd vita, hogy műkorcsolyát vagy rögbit nézzünk szombat délutánonként, ha egyszer lesz tv-k. Kis naiv, azt hiszi, hogy majd mi hárman lányok pont sportközvetítést fogunk választani, de nem akartam lelombozni. Bár egy kicsit elbizonytalanodtam, mert, ugyan Borit teljesen hidegen hagyja a tv és a monitor is (az egér és a billentyűk sokkal érdekesebbek), de mostanában valamikor 5 egész percig nyugton ült az apja ölébe és teljesen lenyűgözve, tátott szájjal bámultak valami vízilabdameccset. Szóval még ki tudja miből lesz a cserebogár. Mondjuk az a reményem, hogy legalább ez a következő gyermek nyugis lesz, egyre inkább kezd elillanni, mert még ugyan nincs 30 dkg de már akkorákat rúg, hogy kívülről érezni. Bár ilyen nővér mellett jobb is ha már elkezd edzeni!

2012. január 12., csütörtök

74.hét

Mégsem kezdődött annyira jól ez az év, mint ahogy számítottuk. Sikerült benyalnom valami fosós-hányós nyavalyát, amit aztán szegény Borkára is ráakasztottam. Orvosi diploma ide vagy oda, nem tudom melyikünk rémült meg jobban, mikor hányt szegény, szörnyű és szívszaggató látvány. Aztán jött a hasmenés és a láz, nem akart inni, pedig az üvegpohártól kezdve a cumisüvegig mindent bevetettünk. Én meg csak aggódtam, főleg amikor az én kis sajtkukacom csak úgy feküdt és bámult maga elé. Aztán meg azért aggódtam, mert a végére Bori egészen úgy viselkedett, mint egy rendes gyerek, napi kétszer aludt, volt, hogy egy órán keresztül is csak ült és szépen játszott egy helyben, csak az átlagosnál sokkal többet nyafogott, nyüszögött és folyton elégedetlenkedett. Nem érezte jól magát, na. Szerencsére mostanra kilábaltunk a nyavalyából, Borka teljes erőbedobással szedi szét ismét a lakást és visszatért a régi vigyori kedvéhez, az egyetlen maradványtünet, hogy azóta utál fürdeni.
A minap apja hőssé vált a szemében, mert lecsapott egy plafonon terpeszkedő pókot. Azóta minden este tízszer egymás után el kell mesélni, miközben ő mutogat a plafonra, a rongyra és az erkélyajtóra, hogy igen, ott volt egy pók (poa!!! - ismétli), apa lecsapta (aaa! - mondja lelkesen), aztán kiraktuk az erkélyre (oa-oa! – mutogat a teraszajtóra) és irtó boldog. Szóval ilyen horror történeteken nő fel a lányom. Ennél már csak az volt számára nagyobb sokk, amikor reggel kijött és nem volt itt a karácsonyfa. Percekig csak állt a helyén és mutogatta, hogy „őőőőő-őőő, nem”. A „nem” ugyanis továbbra is a leggyakrabban használt szava, aminek most már rengeteg jelentése van: nincs, elfogyott, elment, vége, üres, abbamaradt és szimplán: nem. Hogy kiengeszteljem, ma kapott egy bilit. Mostanában ugyanis mindig mutogat a pelenkájára mielőtt termel bele, úgyhogy gondoltam megpróbáljuk. Az üzletben kiválasztotta a legriasztóbb legrikítóbb rózsaszínt és határozottan utalt rá, hogy neki vagy az kell, vagy semelyik, mi mást tehettem volna, megvettem. Aztán itthon kiderült miért pont az kellett: elővette ugyanis a mesekönyvét és mutogatta benne a bilit, ami szakasztottan ugyanolyan ótvar rózsaszín, mint a miénk! Szóval így formálódik egy gyerek ízlése. Persze a funkció a lényeg, majd jövő héten beszámolok a fejleményekről!

73.hét

Borka a Mátra bércei között búcsúztatta az óévet egy baráti babatársasággal. Bár ez a baráti igen nagy túlzás, mert a korabeli babákat csak addig tartotta barátinak, amíg nem nyúltak hozzá a babájához, cserébe viszont önzetlenül lemondtak a saját játékaikról. Aki nem így tett, azt megtépte, úgyhogy egy idő után távol tartották tőlünk a babákat (és a négy éves kislányokat is…). Amúgy nagyon meglepő, hogy a három ott lévő, két héten belül született, tehát teljesen egykorú gyerek mennyire máshogy fejlődött. Azt egyértelműen megállapíthattam, hogy az én lányomnak van a legtöbb foga és a legkevesebb haja, neki a legnagyobb az öntudata, ő alszik a legkevesebbet és úgy összességében ő a legstrapásabb baba az összes közül, de azért ne aggódjatok, el nem cserélném (nem mintha tolongtak volna érte, de ez elvi kérdés).
Összességében szerintem Bori szuperül érezte magát, a szállásnál a kutyán, macskán, papagájokon és fácánokon kívül volt saját házi szarvas is, a kandallók és a cserépkályhák pedig még ennél is jobban lenyűgözték, és majdnem megtanulta mondani, hogy ’tűz’. A kirándulásokon eleinte kikérte magának, hogy beüljön a hátihordóba és a gondosan kiszemelt és kiválasztott egyének kezét fogva 400-500 métereket gyalogolt a saját lábán. A nagy attrakciónak a Kékes havas lejtőit és az új szánkóját szántuk, de ez finoman szólva nem jött be. Már eleve rezignáltan ült csak a szánkón és nem értette a nagy fehérség miatti felhajtást, aztán amikor kiszállt és rájött, hogy ez a hó nem elég, hogy csúszik, de még ráadásul hideg és nedves is, végképp értetlenkedve nézett ránk. Az utolsó csapás az volt, amikor az apja a jobb kedvre derítés céljából elkezdte gyorsan húzni a szánkóval és felborult, havas lett és még az orrán is megkopott a bőr. Itt végképp eltört a mécses, így aztán kénytelenek voltunk visszavonulót fújni. A szilveszteri buli viszont nagyon jól sikerült, a kisasszony teljesen fel volt dobva, alig tudtuk kilenckor ágyba dugni. Szóval lehet ilyen jó az egész év is!

72.hét

Igazándiból ez volt Borka első igazi karácsonya, amikor ha meg nem is értette az eseményeket, de észrevette, hogy történik valami. 24-én míg aludt, meghozták az angyalok a karácsonyfát és szegény nem értette, hogy ébredés után miért nem mehet ki azonnal a nappaliba, miért kell szépen felöltözni és milyen fura fények szűrődnek be. Mikor meglátta a karácsonyfát, a gyertyákat, a sok csomagot és ajándékokat, csak ide-oda rohangált és nem is tudta, hogy hirtelen mihez kapjon. Aztán pár perc után visszaszaladt a kis szobába feldolgozni az eseményeket és csak utána merészkedett ki újra. De azt hiszem összességében bejött neki a karácsony. Imádta az erdei gombás lazacot, a mézeskalácsot és a gesztenyés bejglit. Valahogy elviselte a sok ajándékot is, azóta fürdik a Duplóban, két nap alatt telerajzolta a vázlatfüzetét (biztos ami biztos, minden oldalra igyekezett mihamarabb alkotni valamit) az új kisasztalánál ülve, és végre olyan babákkal is játszhat, akiknek van haja. Sőt amit Kati varrt, annak még cipői is vannak, egy másiknak pedig világit a feje és tud sírni (eleinte ugyan nem osztotta a lelkesedésünket és frászt kapott tőle, de kezdenek megbarátkozni). A sok könyvnek már a végére értünk, de kisvasúttal és az elektromos, zúgó mini-porszívóval még alig játszott (ok, ez utóbbit nem véletlenül próbáltuk eddig mellőzni). Ő csöppet sem bánta a vándorcigány életmódot és a sok családlátogatást, a rengeteg feldíszített fát és a felhajtást. A megilletődöttség, ami eleinte a karácsonyfát övezte szép lassan elmúlt és eljött az a stádium, amikor lecsupálta és összegyűjtötte az angyal formájú díszeket, aztán végül, amikor a legjobb játék a tűlevél söprögetés lett, ami azért különösen jó, mert mire megunja, addigra pont ötször annyi levél van a fa alatt, mint a kiindulási időpontban. A karácsonyi izzósornak és a gyertyáknak azonban megunhatatlan varázsa van, és ha véletlenül megfosztanánk ettől az élménytől, hát annak bizony hangot ad, de hát miért is tennénk ilyet? Végeredményben pedig arra jöttem rá, hogy az egész karácsonyi herce-hurca a csillogó gyerektekintet mellett nyer igazán értelmet.