Mégsem kezdődött annyira jól ez az év, mint ahogy számítottuk. Sikerült benyalnom valami fosós-hányós nyavalyát, amit aztán szegény Borkára is ráakasztottam. Orvosi diploma ide vagy oda, nem tudom melyikünk rémült meg jobban, mikor hányt szegény, szörnyű és szívszaggató látvány. Aztán jött a hasmenés és a láz, nem akart inni, pedig az üvegpohártól kezdve a cumisüvegig mindent bevetettünk. Én meg csak aggódtam, főleg amikor az én kis sajtkukacom csak úgy feküdt és bámult maga elé. Aztán meg azért aggódtam, mert a végére Bori egészen úgy viselkedett, mint egy rendes gyerek, napi kétszer aludt, volt, hogy egy órán keresztül is csak ült és szépen játszott egy helyben, csak az átlagosnál sokkal többet nyafogott, nyüszögött és folyton elégedetlenkedett. Nem érezte jól magát, na. Szerencsére mostanra kilábaltunk a nyavalyából, Borka teljes erőbedobással szedi szét ismét a lakást és visszatért a régi vigyori kedvéhez, az egyetlen maradványtünet, hogy azóta utál fürdeni.
A minap apja hőssé vált a szemében, mert lecsapott egy plafonon terpeszkedő pókot. Azóta minden este tízszer egymás után el kell mesélni, miközben ő mutogat a plafonra, a rongyra és az erkélyajtóra, hogy igen, ott volt egy pók (poa!!! - ismétli), apa lecsapta (aaa! - mondja lelkesen), aztán kiraktuk az erkélyre (oa-oa! – mutogat a teraszajtóra) és irtó boldog. Szóval ilyen horror történeteken nő fel a lányom. Ennél már csak az volt számára nagyobb sokk, amikor reggel kijött és nem volt itt a karácsonyfa. Percekig csak állt a helyén és mutogatta, hogy „őőőőő-őőő, nem”. A „nem” ugyanis továbbra is a leggyakrabban használt szava, aminek most már rengeteg jelentése van: nincs, elfogyott, elment, vége, üres, abbamaradt és szimplán: nem. Hogy kiengeszteljem, ma kapott egy bilit. Mostanában ugyanis mindig mutogat a pelenkájára mielőtt termel bele, úgyhogy gondoltam megpróbáljuk. Az üzletben kiválasztotta a legriasztóbb legrikítóbb rózsaszínt és határozottan utalt rá, hogy neki vagy az kell, vagy semelyik, mi mást tehettem volna, megvettem. Aztán itthon kiderült miért pont az kellett: elővette ugyanis a mesekönyvét és mutogatta benne a bilit, ami szakasztottan ugyanolyan ótvar rózsaszín, mint a miénk! Szóval így formálódik egy gyerek ízlése. Persze a funkció a lényeg, majd jövő héten beszámolok a fejleményekről!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése