Örök
konfliktus a lányok között, hogy ki az első. Bori percekig képes hisztizni
amiatt, hogy pl. nem neki nyomtam először fogkrémet, vagy egyéb hasonló súlyú
kérdésekben. Ráadásul ez olyan dolog, amit képtelenség utólag korrigálni. A
helyzetet tovább súlyosbítja az az idétlen kis rigmus, hogy „én vagyok az első,
kukorica belső…”, amit irtó gúnyos módon mindketten előszeretettel dörgölnek a
másik orra alá elsőség esetén. Így mérhetetlenül hálás voltam, amikor az oviban
megtanulták a második bekezdést is „… én vagyok a második, megeszem a
nápolyit”. Azért lássuk be, a nápolyi sokkal menőbb gyerekszemmel, mint a
kukorica belső, amiről már tavaly megállapítottuk, hogy az tulajdonképpen a
csöves kukorica kidobandó csutkája. Az örömöm egészen addig tartott, amíg nem
akartak hirtelen mindketten a másodikok lenni, ami sokkal rosszabb, mintha az
elsőségre törekednének, hiszen még az időt is húzták. A megoldást Emese
húsimádata jelentette, és a tény, hogy létezik a magyar nyelvben olyan húskészítmény,
amely rímmel az elsőre. Azóta leosztatták a szerepeket, Emese az első:
- Én vagyok az első, kedvencem a
tepertő!
Bori meg
elégedett másodikként csak bejelenti, hogy megeszi a nápolyit.
GySzR
Azon már meg
sem lepődhetek, hogy ezek után az „én vagyok a harmadik, kergetem a nagymamit”
átköltötték arra, hogy „én vagyok a
harmadik, megeszem a nagymamit”?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése