173.-266. hét

Ugyan véget ért a nyár, a fő nyaralásra mégis most került sor, a lányok legnagyobb örömére, hiszen nem elég, hogy repülő és tenger, de még oviba se kell menni. A legnagyobb izgalom a repülőutat övezte. A lányok két villamosmegállónyi úton is annyira össze tudnak veszni azon, hogy ki üljön az ablaknál, hogy mindketten örök haragot fogadnak, képzelhetitek micsoda diplomáciai egyeztetés előzött meg egy repülőutat. Szerencsére olyan pontosan sikerült előre lefektetnünk a szabályokat, hogy ebből nem volt konfliktus. A biztonsági tájékoztatón megtudták, hogy egy repülőn sokkal izgalmasabb dolgok is vannak, mint szimplán ülések és egész úton azért nyaggattak, hogy mikor jönnek már ki a lélegeztető maszkok, miért nem vesszük már elő a mentőmellényeket és ugye vízen fogunk landolni, mert ők csúszdázva szeretnének leszállni. Ezt az előttünk ülő nászutas pár repülésfóbiás férfi tagja annyira nem találta viccesnek, el is ültették pár üléssel arrébb, de szerintem azt még így is hallotta, amikor légörvénybe kerültünk és a lányaim visítva kacagtak, mondván, hogy ez jobb, mint a vidámpark. Többé-kevésbé (mi többé, a lányok kevésbé) elégedettek voltunk, amikor teljesen átlagos módon megérkeztünk Törökországba, ahol lényegileg három dolgot csináltunk egy héten keresztül: pancsoltunk, ettünk és aludtunk. A lányok minden nap egyre bátrabbak lettek, egyre hosszabb és egyre meredekebb csúszdákon csúsztak, Emese a hét végére már a szemét is ki merte nyitni közben. Csak azért lehetett kiszedni őket a medencéből, hogy ki tudjunk menni a tengerpartra, ahonnan csak naplemente után lehetette őket felimádkozni a vacsorához. Imádták a hullámokat, rengeteg homokvárat építettek, sárkányt eregettek és kincseket kerestek. Hiába mondtuk nekik, hogy aranyláncokat találjanak, Borka legnagyobb felfedezése egy bontatlan tampon volt, amit egész álló nap szorongatott, de találtak gumicukor kinézetű füldugót, amit csak hathatós közreműködésemnek köszönhetően nem kóstoltak meg, és Emese a vihar után egy hatalmas porcelán csigát. Akkorát, amekkorát én még soha életemben, de nem a méretének örült, hanem annak, hogy nincs benne remeterák (de annak nagyon). Borka korlátlanul ehette a fagyit, egymás után hatot is képes volt elnyelni. A végén már mondtam neki nincs képem még egyszer beállni a sorba, menjen egyedül. A színeket már jól tudja angolul, nélkülem is tud rózsaszín fagyit kérni. Igen, de mint kiderült a török pincér kevésbé képzett, Borka mégis fülig érő szájjal és hatalmas adaggal jött vissza. Mikor csodálkoztam, csak megrántotta a vállát és közölte, hogy tudta ő, hogy a strawberry az eper, mert Eszter néni már mondta. Emese pedig továbbra is biológiai csodának tűnt, mert bár a fagyiért csak mérsékelten lelkesedett (értsd, csak hármat evett meg gyors egymás utánban), cserébe viszont annyi húst tüntetett el, ami fizikailag is képtelenségnek tűnt. A fosós-hányós betegségek szerencsére elkerültek minket, annak ellenére, hogy a dupla dózisú prebiotikumokon kívül minden egyéb elővigyázatosságom kudarcot mondott. Hiába bohóckodtunk az ásványvizes fogmosással, egyik este mire odanéztem Emese lazán beleivott a zuhanyba. Borinak meg hiába jégkocka mentesítettük az italát, a következő pillanatban összeszedte őket a földről, elégedetten visszatette őket a pohárba, majd megitta. Esténként tátott szájjal bámulták a gyerekműsort, de legjobban akkor éltek, amikor a farsangra vett hastáncosnő ruhában virítottak. Röviden összefoglalva nagyon jól érezték magukat és határozottan tiltakoztak az ellen, hogy hazajöjjünk (na jó, bevallom én is maradtam volna még egy kicsit).

GySzR:

Az ultra-all inklusive ellátás az én alakomon is nyomot hagyott. Amikor Emese tekintete a hasamra esett, örvendezve felkiáltott:

- Hurrá! Lesz egy harmadik gyerekünk!