Mesikémnél
három nap alatt elmúlt az ovi varázsa, úgy gondolta, hogy megnézte, kipróbálta,
most már tudja milyen és ezennel köszöni szépen elég is volt. Szegénykém kicsit
nehezményezte, hogy még három évig járnia kell. Amint reggel felébred kezdi a
nyafogást, és nyöszörög egészen addig, amíg nem érünk el az oviba, ahol már egy
oktávval magasabb és néhány decibellel hangosabb hangokat ad ki magából.
Csoportszoba felé közeledve lecövekel és rázza a kezét, hogy „nem akarom!!” aztán úgy kell az ovónéniknek
lehámozniuk rólam, mert még az utolsó erejével is kapaszkodik a pulóverembe.
Utána pedig még az utcán is hallom, hogy kiabálja, hogy „Anyaaa!”. Amin aztán én is pityergek egy kicsit, főleg annak
tudatában, hogy ez a nagy elkeseredettség nem csak 10 percig tart, amíg eltűnök
a színen, hanem állítólag napközben is a legváratlanabb pillanatokban elsírja
magát és még néha Borka sem tudja megvigasztalni, ha áthívják. Szóval már most
hiányoznak a kezemből a helyes kis praclik az utcán, szíves örömest odaadnám a
legfinomabb falatot is a tányéromból és képzeljétek, amikor boltban az eladó
idegességében remegtette a combját, majdnem szóltam neki, hogy menjen el
pisilni. Nem, egy csöppet sem csodálkozom, hogy nehéz megérteni a nőket.
GySzR:
Amikor Emese megtudta, hogy megyünk
Törökországba, az volt az első kérdése:
- Ott törökülésben ülnek az emberek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése