74.-167. hét

Emesém 17 hónapos, fenekén a tojáshéj és mégis már ott tartunk, hogy ellentmond nekem. Este közöltem vele, hogy megyünk aludni, mire rázta a fejét, hogy nem és otthagyott. Ide jutottunk, vége a jó világnak, végképp elmúlt a babakor, még pár hónap és vissza is beszél. Főleg ha továbbra is ilyen rohamosan fejlődik a beszéde. A kedvenc szava továbbra is a kuka, mindig megnézzük a kukásautókat, imádja ha kidobhat valami szemetet. Minden jármű, ami nem személyautó, motor vagy busz, az szerinte kukac, és erre irtó boldogan fel is hívja a figyelmünket. A másik kedvence a néni és a bácsiis. A nénit tanulta meg először és ahogy mondtam neki, hogy van bácsi is, ez így egybe rögzült. De végre pár igazán hasznos kifejezéssel is bővült a szókincse: inni és ám. Így végre tudom mikor szomjas vagy éhes, azt az esetet leszámítva, amikor épp az időt szeretné húzni elalvás előtt, mert akkor hirtelen mindig nagyon kér inni. Aztán teljesen adekvátan használja még a korábbiak mellett,  hogy szia, baba, oppá (ami a hoppá). A legnagyobb sikereket azonban a nevekkel aratja, az Anya és az Apa mellé megtanulta a Dédit, Mami Mama, Papi Papa. Egyedül Borka nem elégedett, ugyanis egy sajátos, de mindenképpen létező, logika alapján Aba lett, amit kikér magának. Ja és egyszer azt mondta magára, hogy Eme.

Szegényre nehéz idők járnak rá mostanában, mert megkeményítettem a szívem és kipateroltam az ágyunkból. Az elmúlt hónapokban ugyanis oda fajultak a dolgok, hogy kb. hajnali 2-tól beköltözik közénk, keresztbe fordul és reggel hatig az apját boksz-zsáknak, engem pedig cuminak használ. Mostantól viszont sanyarú sorsra jutott, a tőlünk fél méterre lévő ágyában, rácsokkal kellően bebiztosítva kell aludnia. Vagyis hát kellene, mert így kizökkentve még a korábbinál is kevesebbé töltjük ilyen konzervatív, unalmas dolgokkal az éjjeli órákat. Ha tudnátok, mit nem adnék egy egyedül töltött éjszakáért… Így, viszont kénytelen vagyok a nappalokkal vigasztalódni, ami azért annyira nem nehéz. A lányok most aztán tényleg rákaptak a mondókázásra, olyannyira, hogy összeverekednek, ki üljön az ölemben. Meske mindig hozza a mondókás könyveket és lapozgat. Kedvencei zötyögtetősek illetve a tenyérben rajzolgatósak és ezeket annyiszor kell egymás után megismételni, hogy már jól lakom a sok borsó főzéstől. A ráadás pedig a talp patkolós, ami nélkül Mesinek nincs alvás, felváltva emelgeti a kis tappancsait és komolyan olyan mintha egy százlábúval élnénk együtt.

GySzR:

Emese nem túl szófogadó, amikor hazafelé indulnánk a játszótérről. Konkrétan a füle botját sem mozdítja, ha hívom. Néha ahhoz a trükkhöz folyamodom, hogy színpadiasan elköszönök, majd elindulunk. Mesketének a szeme se rebben, játszik tovább, Borka viszont nem bírja a feszültséget, ilyenkor kibukik belőle a testvéri szeretet és sírva kérlel:

- Anyaaaaa, ne hagyjuk itt!!

Nem is tettük még soha.