Ez volt az utolsó hetünk
édeshármasban. Már szülői értekezletre kellett mennem és jövő héten kezdődik az
ovi. Titok, de nektek elárulom, hogy szeparációs szorongásom van. El kell
engednem az én Borkámat, akinek eddig az összes rezdülésének szemtanúja voltam.
Nem fogom majd látni, hogy boldogul egyedül, milyen új és vicces dolgokat mond,
hogyan pakolássza a babákat, nem nekem főzi majd a játékkávét a tűzhelyen (amit
nem tudom miért játsszuk, mert kb. 4 éve nem is ittam kávét), nem tudom majd,
hogy ügyesen együtt tudott-e játszani a többiekkel, maradt-e nála is játék, meg
tudta-e védeni az érdekeit. Nem fog tudni majd egyből segítségkérően rámnézni,
ha valamilyen konfliktusa van és nem tud a fenekembe bújni, ha zavarba jön. És
egyébként is már Emese is olyan nagy és nincs nekem már kisbabám és Bori is
hipp-hopp kamasz lesz, aztán egyetemista és elköltözik és képzeljétek, már
előre látom, hogy ez a két kis csajszi lesz olyan pimasz, hogy előbb utóbb
felnő! Már pár könnycseppet is elmorzsolgattam titokban. És persze tudom, hogy
Borkának még nehezebb, bár egyelőre még szerintem körvonalaiban sem sejti, hogy
miről fog szólni ez az ovi dolog, hiába beszélünk róla egy csomót, amikor is
nagyon derűsen próbálom magyarázni, hogy milyen szuper kedvesek az ovónénik
(mert tényleg) és az oviban milyen aranyos kis wc csészék lesznek (mert
tényleg) és milyen rengeteg játék (mert tényleg) és potenciális barát (minden
bizonnyal) lesz ott.
És míg minden igyekezetemmel próbáltam a lehető legidillibbé
varázsolni ezt a hetet, annyira sok dolog futott kudarcba. Borkának kicsit
nehezen megy a visszarázkódás a rideg valóságba, miután az elmúlt pár hónapban
úgy kellett győzködni a körülöttünk lévő segítőket, hogy semmi baja nem lesz
egy 3 éves gyereknek, ha véletlenül, néha, nem pont az történik, amit
elképzelt. Meskete pedig egy igazi kis agresszor lett, míg Borkát végre le
lehetne kötni a mesekönyvtől kezdve a gyöngyfűzésen át, a festésig bármivel,
Emese mellett ezt képtelenség kivitelezni, mert ilyenkor semmi más nem érdekli,
egyből ott terem, rámászik, kiborítja, szétszakítja, tönkreteszi. Aztán
legtöbbször oda torkollik a dolog, hogy mindkettő toporzékolva hisztizik én meg
több kevesebb sikerrel próbálom megőrizni a hidegvérem, de legalábbis elővenni
a humorérzékem, mégis azon kapom magam, hogy emelt hangon mantrázom, hogy elég legyen lányok! Ilyenkor legjobb
megoldás, ha lemegyünk a játszótérre - semleges terep, tér. De már ez sem az
igazi, a csúszda létráján is össze tudnak veszni. Ráadásul már nem köti le őket
órákra a homokozás, folyamatosan zsizsegnek, mindenre felmásznak, felkapaszkodnak,
lehetőleg egyszerre és a játszótér két különböző pontján. Én meg alapjában véve
egy optimista, védőangyalokban bízó típus vagyok, de most már a folyamatosan a
frász kerülget. Főleg miután Borkát egy erősen terhelt gyerek minden indíték és
előzmény nélkül belelökte a szökőkútba, úgy hogy majdnem kiverte a fogát (ez is
megérne egy misét, hogy milyen pocsék érzés, hogy nem tudtam megvédeni, de már
így is túlléptem az eheti keretet… mégis: ti mit tanítotok a gyereknek, mit
csináljon, ha bántják? Meneküljön? Üssön vissza? Árulkodjon? Bori egészen addig
nem tudta feldolgozni a dolgot, míg nem mondtam neki, hogy sajnálom, hogy nem
tudtam időben elkapni, de cserébe leordítottam fejét a kisfiú anyukájának (mert
tényleg). Mégis kellett a kis lelkének egy csöppnyi elégtétel!) Ezek után már
csak hab a tortán, hogy rá két nappal Mesike esett úgy, hogy letört a fogából.
Szerencsére mindkettőből szimmetrikusan egy kis darabot, és mindenképpen jó
hír, hogy mire férjhez kell adni, addigra új fogakat növeszt. De azóta is aggódom,
ha bármelyik a földfelszíntől tíz centinél magasabbra merészkedik – ez
nagyjából az ébren töltött idő 98 százalékára igaz...
De hogy jót is meséljek a végére, a hétvégén remekül
sikerült Borka babazsúrja, megkapta a negyedik tortáját (hiába, tud élni),
eljöttek a barátai és többek között még Bogyó és Babócás matricát is kapott
(köszi mindenkinek!!!). Igaz annyira meg volt illetődve, hogy a búcsúzáskor
elmotyogott sziasztok-on kívül nem szólalt meg egyszer sem, de én láttam a
szemén, hogy nagyon boldog. Aztán még a Dédi szülinapját is megültük nagy
családilag, ahol ismét annyit kényeztették, hogy önbizalommal telve és vidáman
indulhat holnap az oviba!
GySzR:
És hogy állunk a
szobatisztasággal? Már a szoba is egyre kevésbé tiszta… és ha pocsolyát találok,
szemrebbenés nélkül állítja:
-
Emese volt!
-
Biztos nem!
-
Akkor te Anya!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése