182.-275. hét

Az oviban mindenféle tesztnek és vizsgálatnak vetették alá Borkát, hogy 11 hónappal a potenciális sulikezdés előtt megállapítsák, hogy iskolaérett-e vagy sem. Az anyai ösztönöm és a józan ész azt diktálták, hogy nem. Idegen helyzetben még annyira kis nyuszi, és remélhetőleg jót tenne az önbizalmának, ha nem ő lenne a legkisebb az osztályban. Na meg egyébként is hová siettessem? Mivel az óvoda minden évben igyekszik minél több gyermeket áttessékelni a következő közintézménybe, titkon reméltem, hogy nem brillírozik majd annyira a felméréseken, hogy sokat kelljen lobbizni a maradásáért. De erről szó sem volt. Szerencsére kiderült, hogy a lányom egyáltalán nem iskolaérett, ugyanis nem érti még a nullával való összeadást, az 50 és a 60 közötti váltást és nem tudja lemásolni az 5 mm-es kis w-t. Ezek közül egyiken sem lepődtem meg, csak azon, hogy ezeket szerint csak az a gyermek iskolaérett, aki már előre tudja a tananyagot. Még kész szerencse, hogy így lett még plusz egy évünk megtanulni! Az összes felmérést végző közül a logopédus lopta be magát legjobban a szívembe, aki félresöpörte az összes tesztet és bevallotta, hogy ugyan Borinak meglepően tiszta és gyönyörű a beszéde, de ő mégis úgy látja, hogy még nem kéne iskolába mennie. De így most mit írjon a papírjára? No, ez is megoldódott, aggodalomra semmi ok.

GySzR:

Igen, Bori mostanra tényleg gyönyörűen beszél, és az idei komeló szezonban már a pomeló szót is ki tudja ejteni, sőt ha megpjobálja, akkor úgy mondja, hogy megpróbál. Nincs több mumus, így már csak egy szívet melengető maradványtünetet jutott nekem: minden fektetésnél kapok éjszaki puszit.