181.-274. hét

Emese legnagyobb megkönnyebbülésemre egyre jobban szereti az ovit. Az ovónénik elmondása szerint repked egész nap, mint a pillangó, amikor pedig hazajön, lelkesen beszámol: képzeld el Anya, a mi ovinkban… és csak mesél a csoportjáról, amin persze Borka azonnal felkapja a vizet, hogy az az ő ovija is és megkezdődik a licit, hogy ki tud többet mesélni. Én meg nevető harmadikként hallgatom és próbálom összebékíteni őket, és diplomáciai úton elérni, hogy ha lehet, mégse egyszerre mondják. Már tudom, hogy a leghuncutabb kisfiú reggel puszival várta Mesit, Emese pedig egy másik nagyfiú szülinapján önként jelentkezett és egyedül énekelt. Igen, ő, aki pár hete meg sem szólalt! Én, aki alapjában véve a homogén csoport híve vagyok, kezdek meginogni. Emese eddig, ha rajzolt legtöbbször nagyon aprólékosan húzogatott kis vonalkupacokat, és ismételte ezeket minden logika nélkül különböző színekkel. Majd egyik szombat délelőtt gondolt egyet és lerajzolta Borit. De nem is akárhogy! Göndör hajjal, hatalmas szemekkel, szájjal és 4 végtaggal. Nem mondom, hogy egyértelműen felismerhető, de az, hogy emberábrázolásról van szó, egészen nyilvánvaló. Aztán miután megmutatta, hogy ő ilyet is tud, visszatért a jól megszokott vonalkáihoz. Sebaj, türelmes vagyok, a mestermű meg azóta is a faliújságom díszíti Borka alkotásai mellett.

GySzR:

Boriéknál hagyományos ovis program, hogy meglátogatnak egy madarász bácsit. Általában utaznak egy órát oda, egyet vissza, ott vannak másfél órát, amiből fél elmegy az uzsonnával, és a maradék időben madarat néznek. A mostani alkalommal hármat is láttak, volt szén cinke és kék cinke is. Borit megkérdeztük, hogy mi volt a különbség közöttük?

- Hát az, hogy az egyik szén a másik meg kék cinke volt.

Mi sem egyszerűbb.