Bori
tökéletesen alkalmas arra, hogy segítségével objektivizáljam a pillanatnyi
tűrőképességem. Képzeljétek el az alábbi helyzetet: Éppen kiveszek egy pohár
joghurtot a hűtőből, kicsúszik a kezemből, leesik, a doboza eltörik, a joghurt
szétfröccsen. Ilyenkor kicsúszik a számon hogy acsudába (már öt éve élek egy
fedél alatt kisgyerekekkel, higgyétek el, tényleg azt mondom, hogy acsudába).
Borka a gyerekszoba legtávolabbi pontjáról a leghangosabb játék közepette is
meghallja ezt és kiszalad.
- Mit mondtál Anya? – érdekes, ha azt
kiabálom, hogy Vacsora! Gyertek segíteni teríteni! Na azt tuti nem hallja meg.
- Leesett?
- Te csináltad?
- Miért?
- És eltört?
- A doboza?
- Tényleg?
- Hogyan?
- Össze fogod takarítani?
- Mivel?
És a végén a
kegyelemdöfés:
- Most miért vagy mérges?
Lássuk be tökéletes
mérőszáma az aktuális türelmi szintemnek, hogy hányadik kérdésre válaszolom az,
hogy Jaj Bori! Vagy mivel fejlődőképes vagyok, azt hogy Szerinted, Borika? És
mily meglepő, teljesen korrekt választ ad a saját kérdésére és valamiért
magának csak egyet tesz fel.
És közben mi újság Emesével? Finoman
szólva továbbra sem lelkesedik az oviért. Tőle pedig ez ügyben kapok
kérdéseket:
GySzR:
- Anya! Én mikor fogok meghalni?
- Remélem még
nagyon soká. Majd amikor már nagyon idős leszel.
- És akkor már nem kell oviba mennem?
- Akkor már
biztosan nem.
Nagy komolyan
reggeliznek Borival az asztal kér végén, és Emese felsóhajt, majd megszólal:
- Boji! Én azért eszem ilyen lassan,
mert már nagyon öreg vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése