Sosem voltak
a lányok jó alvók és sosem tudtam őket könnyen elaltatni. Midennapos probléma,
hogy Emese nem alszik délután, Borka nem alvásán meg már fent sem akadok, de
mostanra oda jutottunk, hogy az este a mélypontja a napomnak. A probléma már a
mesével kezdődik, ugyanis mind a ketten ragaszkodnak hozzá, hogy én meséljek
nekik, azonnal és csak és kizárólag azt, amit ők szeretnének. Ez annyira
sarkalatos kérdés, hogy képesek összeverekedni rajta, pedig azon az alapvető
hiányosságon, hogy csak egy szám van, nem tudok változtatni. Nem működik az
sem, hogy mindenki választ egy mesét, vagy csak én választok, azt sem jó, ha
egy oldalt innen mesélek egy oldalt onnan, mert azon felül, hogy hülyét kapok
tőle még így sem elégedettek. A vége legtöbbször az lesz, hogy egyetlen mesét
sem tudunk végignézni és már alig várom, hogy 8-kor megszólaljon az órán a
tehén és jöjjön a villanyoltás. Ez csak első pillanatra tűnik megváltásnak, az igazi
horror csak ilyenkor kezdődik. A vita tovább folytatódik, csak most azon, hogy
mit énekeljek és múltkor az is kiderült, hogy a lényeg magán a vitán van,
ugyanis mindketten tiltakoztak, amikor észrevették, hogy véletlenül épp
ugyanazt választották. Emese mindezt azzal fűszerezi, hogy ugrál az ágyban és
vagy azt kiabálja százszor egymás után, hogy: „nem akajok aludni” vagy azt, hogy „ki szeretnék jönni!”, néha pedig, hogy „kérek még cicit”. Bori művésznő pedig mindeközben megkezdi az esti
rituálés műsorszámát: előveszi a legnyafogósabb stílusát és először éhen akar
halni (és itt végre megszületik közöttük az egyetértés), majd nagyon szomjas
lesz, végül természetesen pisilnie kell. Minden felvonás keretét pedig a „kiskukac”
visszatérő problematikája nyújtja. Egy kedves kis szokásnak indult ugyanis,
hogy elalvás előtt Borka alá hajtom a takarót és így csinálok belőle kiskukacot.
Mostanra túlnőtt rajtam a dolog, és Bori körülbelül fél perenként ficánkolja
szét és próbálja velem újra csináltatni a kiskukacot. De ha éppen simulékony
állapotomban vagyok (mostanság egyre ritkábban) és épp minden kérése teljesül,
akkor is keres valami okot a hisztire, mert túl lehúztam a redőnyt vagy nem
eléggé és nem jó pillanatban, túl sötét van vagy túl világos, Emese túl hangos,
nem fekszem mellette és nem fogom a kezét… de igazándiból mindegy is hogy mi, a
lényeg az, hogy végül annyira felhúzzanak, hogy eljussak odáig, hogy rájuk
csapom az ajtót és akkor tényleg van okuk hisztizni. És nem, egy csöppet sem
segít, ha későbbre toljuk a fektetést, mert ha túlfáradnak még az átlagnál is
hisztisebbek és egy perccel sem alszanak el hamarabb.
Mindez azért igazán tragikus, mert amíg
külön szobában voltak, Borka simán elaludt egyedül, és Emese altatása sem
húzódott két óráig. Bori alapvető problémáját szerintem az jelenti, hogy
meglátta, hogy hogyan altatom Emesét (pont ugyan úgy, ahogy őt is altattam két
és fél éven keresztül, csak kicsit jobb teljesítménnyel): fekszem mellette, simogatom
a hátát, mesélek és énekelek, és ettől rém féltékeny lett és mindent elkövet,
hogy őrá is figyeljek, Emese pedig egy fikarcnyit sem enged a privilégiumaiból.
A helyzet azonban tarthatatlan és ha tovább húzódik vagy infarktust, agyvérzést
vagy ezek kombinációját kapom, de legalábbis zugivó leszek, és semmiképpen nem
kapok idén diplomát. Vagy tovább fokozódik a helyzet, és egyre hamarabb fogy el
a türelmem és egyre hamarabb ordítom, hogy „Csend
legyen! Elég volt!”, és akkor tuti,
hogy az a fiatal gyermektelen pár, akiknek a nappalija pont a gyerekszobával
szomszédos, előbb utóbb hálás lesz, amiért nincs gyermeke. Vagy esetleg
felnőnek és végre megtanulnak egyedül elaludni? Komolyan imádkozom, hogy az
utóbbi legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése