Épp indulni készültünk, a
gyerekek csak a szokásos hangzavarral nyüzsögtek a lépcsőházban (Emese
visított, hogy moto is – nehogy motor
nélkül maradjon, Bori meg épp valami olyan fajsúlyú dolgon balhézott, hogy nem
adtam abban a pillanatban a kezébe a kesztyűjét, amikor ő rágondolt, pedig majd
megfagy a keze a 20 fokos folyosón.) Egy idő óta már kiszűri a fülem a bizonyos
frekvencia feletti vinnyogást, így tisztán hallottam, ahogy a felettünk lakó 5
év körüli kisfiú megjegyzi:
- Papa, ezek tényleg
bőgőmasinák!
Teljesen letaglózott, hogy
az én két okos, ügyes, gyönyörű lányaimról bárki is ilyet gondolhat. Aztán a
kezdeti sokk után próbáltam objektíven figyelni a két szemem fényét, és
szomorúan kellett beismernem, hogy tényleg
van némi igazságmagja a kijelentésnek… Bori konkrétan abban a pillanatban kezd
el nyafogni, ahogy felébred, és kb. addig folytatja, amíg el nem alszik, de ha
éjjel felsír, mert fázik és átmegyek betakarni, akkor még hajnali háromkor is
van lélekjelenléte balhézni amiatt, hogy a takarójának melyik oldala kerül
felülre (az állatkásnak kell fent, a kockásnak lent lennie). Nem azt mondja,
hogy szomjas vagyok, kérek inni, hanem egy vérnyomást emelő hangmagasságon
elkezd nyafogni, hogy hoool a vizeeem.
Néha állítom, nem is emlékszik, hogy miért kezdett el vinnyogni, de ha valami
hasfájását sikerül is orvosolni, akkor 5 másodpercen belül kitalál valami újat,
még engem is meglepő kreativitással. Nem azt a rózsaszín tányért kéri, a
fiókban lévő 18 pár zoknijából éppen egyik sem felel meg kényes ízlésének, az
uzsonnára kapott alma túl nagy/túl kicsi/túl piros/nem elég piros/ vagy csak
egyszerűen: alma, Emese otthagyja/Emese nem hagyja békén, segítsek neki
felvenni a harisnyáját, de közben hozzá nem merjek érni, mert ő egyedül, és a
legnagyobb sláger mostanában: én leszek
az első! – és ha Emese előbb ül be a kádba, akkor magán kívül rohangál
pucéran a lakásban, zokogva üvöltve, hogy ELŐSZÖR!, de az utcán is csak ő mehet
elől, és égzendülés földindulás ha nem ő kap először enni… és még leírni is
fárasztó, az én három évesem életét megkeserítő szörnyűségek végtelen listájának
kiragadott példáit. Nem azt mondom, hogy teljesíthetetlen a kívánságainak
többsége, de kérdés, hogy tényleg kell-e teljesíteni? Nem gondolom, hogy
hosszútávon üdvözítő, hogyha az egész család úgy ugrál, ahogy Borka kisasszony
fütyül, és remegve próbálunk a kedvére tenni, nehogy kitörjön a hiszti. A
türelmem akkor fogyott el végérvényesen, amikor hazafelé egy 50 méteres
szakaszt 10 perc alatt sem tudtunk megtenni, mert Bori toporzékolva hisztizett,
hogy neki ne legyen árnyéka (miközben a bevásárolt cuccokkal teli babakocsit és
az abban megülni nem hajlandó hulla fáradt Emesét cincáltam, fülemen a
kismotort lógott, miközben Meske eleinte csak azt hajtogatta, hogy aza, aza (=haza), majd artikulálatlanul
ordított). Az meg csak tovább nehezíti a dolgom, hogy Emesének is kezd kinyílni
a csipája és nem tudom, hogy a nővérét utánozza, vagy csak spontán, de
valamelyik este szóvátette, hogy nem a cicás pizsamáját adom rá. Szegényt
méltánytalanul hirtelen leállítottam. De egyszer azon is rajtakaptam, hogy utánozza
Borka hisztijét és minden ok nélkül, ugyan halkabban, de ugyanúgy intonálva
nyafizik. Ezért aztán itthon több fonton zajló kiterjedt hadjáratott kezdtem a
nyafogás ellen, egyelőre csak rövidtávú sikerekkel. Minden fegyvernemet
bevetettem, a legutolsó, végső elkeseredésemben használt, az amikor kissé emelt
hangon mondom (na jó, ne szépítsük: égnek állt hajjal ordítom), hogy
- Borka, hagyd már abba!
Már alig várom, hogy a
lépcsőházba lépve meghalljam, amikor a felső kisfiú megjegyzi:
- Papa, ez a nő tényleg egy
hisztérika!
GySzR:
Borkát szembesítettem a
szomszéd kritikájával, azóta, ha szóbakerülnek, megkérdezi:
- Ők mondják, hogy bőgőmasiniszta vagyok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése