77.-170. hét

Idén kényszerűségből stréber módon, igen korán nekikezdtem a karácsonyi készülődésnek. Elsőként kifaggattam Borkát, hogy mégis mit szeretne. Egy rózsaszín labdát, fehér pöttyökkel. Eleinte örültem, hogy milyen szerény, de rájöttem, hogy ez egy piaci rés, ugyanis vagy piros-fehér pöttyös vagy sima rózsaszín labdákat tartanak. Aztán egy újabb kört futottam, és Borka elmondta, hogy neki a Jézuska játékot fog hozni, nagylányosat, amivel Emese nem játszhat és csak az övé. A labda biztos nem ilyen, úgyhogy célpontot váltottam. Az igazán nagy bajban azonban mégis Mesketével vagyok. Mindene megvan, amit csak egy másfél éves be tud fogadni, sőt még annál is több. Hegyben állnak otthon a ruhák és be sem férünk a gyerekszobába a sok játéktól. Ráadásul mindkettő pont ugyanazzal az eggyel szeretne játszani, ami a másik kezében van. A havi könyvtárlátogatások után egy új könyv sem tűnik túl nagy dolognak a szemükben. Aztán arra gondoltam, hogy Emesének nem fogom tönkretenni a karácsonyi misztériumba vetett hitét, ha elviszem egy játékboltba és választ magának ajándékot. Tuti nem találnátok ki mit választott: egy kis piros műanyag kukát, de annyira tetszett neki, hogy mélységesen felháborodott, mikor a pénztárnál ki kellett adnia a kezéből. (Valami kukalények vannak benne, és akár százat is össze lehet gyűjteni. Mily nagyszerű, rózsaszín pöttyös labda meg nincs…) Aztán majdnem összeverekedett egy kisfiúval egy hangosan szirénázó mentőautón, de ezt még megfontolom, hogy szeretném-e otthon napi nyolc órában hallgatni. A könyvesboltba vetődve pedig nem tudott ellenállni egy kirakós vonatos könyvnek. Remélem, mind elfelejti karácsonyig!

GySzR:

Emese egyik nap megtanulta azt mondani, hogy ni-no-ni-no. Ennek a nagyszerű tudásnak a birtokában már elaludni sem tudott, így este a sötétben, alvás helyett legalább fél órán keresztül szirénázott. Ni-no-ni-no-ni-no-ni-no-NIII-NOOO…. Tényleg az az egyetlen szerencséje, hogy amúgy ellenállhatatlanul cuki. Annyira, hogy lehet, hogy tényleg kap szirénázó mentőautót.