25.hét

Ezen a héten Bori lányom még egy fogat növesztett. Most már nagyjából tudom mi ennek az ára: egy hét nyűgösködés, két átsírdogált éjszaka = egy fog neki = egy új karika az szem alá nekem. De már csak 18 hiányzik (a fogakból)... és mindent összevetve, azt hiszem még így is megéri, mert a múlt hetit ki-kivillantva, ha lehet ezt egyáltalán tovább fokozni, még ellenállhatatlanabb lett a mosolya. Az eheti fejlesztése még, hogy már a lábát is be tudja gyömöszölni a szájába és ki tudja nyújtani ránk a nyelvét. És - tratratra-tra - valami nagyon izgi dologért néhány centit előre tud mászni. Az aktuális kedvenc egy fa búgócsiga, amit akár egy óráig is tud nézegetni és kacagva elkapni, feltéve persze, ha én tudom egy óráig pörgetni neki, mert úgy tűnik inkább ez a gyenge pont. Kísérletet is végeztünk, egyenlő távolságra kitettük elé a búgócsigát, a telefonomat és egy zörgős csokipapírt. Ilyen gondterheltnek még sose láttam, a tarkójáig ráncolta a homlokát, de végül a búgócsigát kapta el elsőként. Ezután, hogy levezesse a feszültséget 2 percen belül persze mind a három dolog megfordult a szájában. Ennél ütősebb triót is ki tudtam volna találni, például a szemüvegem, a cumija és az egér, természetesen bekapcsolt gép mellett világító állapotában, de mégsem akartam ekkora stressznek kitenni, még fél éves sincsen.
Ma pedig olyan pozitív élmény ért minket, hogy hazafelé a tömött buszon a hordozóban a hátamon csüngve elunta magát Borka egy piros lámpánál és szokásához híven ennek hangot is adott. Egyszerre 5 nagymama korú nő vetődött rá, nem tudott hova fordulni, hogy valaki ne igazgassa a sapkáját, vagy gügyögjön neki és egymást túl harsogva énekeltek és mondókáztak. Lányomnak a szája is tátva maradt és a végén már azért volt kimondottan csalódott, mert leszálltunk. Szóval ember legyen a talpán, aki a kedvére tud tenni.