azt mondák, hogy "ez a gyerek tök jó". A végső kengyeltől megszabadító diagnózishoz azonban kellett készíttetnünk egy röntgen felvétel. Minden empátiás készségemet elő kellett vennem ahhoz, hogy együtt érezzek az ott várakozó 10 másik anyukával, és tudatosítsam magamban, hogy azért nem veszik előre az én egyedül egészséges 4 hónapos csecsemőmet a többi krahácsoló, mellkasröntgenre váró, tüdőgyulladás gyanús gyerek elé, mert már ők is nagyon szeretnének hazamenni. Amikor két kisfiú már 20 perce azt játszotta, hogy 
karamboloznak a műanyag dömperükkel és az én enyhén mimóza lelkű lányom minden egyes ütközésnél összerezzent, pláne elég nehéz volt magamban tartanom az anyatigrist, de végül sikerült. Ettől majdnem olyan hősnek éreztem magam, mint Borkát, akinél csak akkor tört el a mécses, amikor a felvételhez összezárt nyújtott lábbakkal kellett feküdnie és szegénynek összenyomódtak a hurkái. De végül mondhatom, hogy megérte, mert minden rendben van és azóta szabadon ficánkolhat. Vicces, hogy azt, hogy simán ki tudja nyújtani a lábait, majdnem ugyanolyan nehezen szokta meg, mint a kengyelt. De hogy továbbra is legyen kihívás, most meg felvettük a harcot a koszmóval! Úgy néz ki itt is nyerésre állunk.Azt olvastam, hogy ennyi idős gyerekek már megismerik a saját
nevüket. Szegény lányunk azonban biztos nem, mert elég bonyolult a nevezéktana: Borbálaként anyakönyvezték, legtöbbször Boriként vagy Borkaként emlegetjük, de anyai dédnagyanyja Borinkának hívja, apai nagyanyja Borcsikának, nagyapja Borikának, nagynénje Borcsinak, anyai nagyapja Kicsi Csillagnak vagy Borbálának, nagyanyja Döminek, mi meg Cuncinak, mert olyan.... kis cunci. Azért majd vigyázunk nehogy rajta ragadjon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése