77. hét

Az étkezések, kiváltképp a vacsorák, kezdenek horrorisztikussá válni otthonunkban. A probléma alapvető forrása az, hogy a reggelit leszámítva evés után alvás jön, és ezt a kisasszony tökéletesen átlátja. Így ha már a fülén bugyog ki a kaja és megkérdezem, hogy befejezted? Akkor egy határozott fejrázásos nem után azonnal látványosan újra nyammogni kezd. A másik lassító tényező, hogy már kifejezetten nagylánynak érzi magát, aki ha beszélni tudna, ki is kérné magának, hogy én etessem. Szó se róla ügyes, ha eltekintünk attól, hogy a környék összes hangyája jól lakna az etetőszéke környékén, csak egyszerűen nem célja a hatékonyság. És egyébként is más szisztéma szerint eszik, mint egy unalmas felnőtt. A tavaszi tésztás kajából múltkor először kiette a csigatésztákat, utána egyesével a borsószemeket, majd megetette velem a kelbimbót. A kukoricás rizsből egyesével kiválogatja a kukorica szemeket és felszúrja a kis villájára. Nem is tudom miért csodálkozom, hogy minimum egy óráig tart egy étkezés, főleg ha az előbbieket megtoldjuk azzal a ténnyel, hogy milyen iszonyú mennyiséget megeszik. Elképzelésem sincs, hogy hogy fér bele egy ekkora gyerekbe másfél csirkecomb rizzsel, vagy a sült húsos spenót mellé még 4 tojás... Az igazán idegtépő mégis a vacsora, amikor nagyobb választék kerül az asztalra. Bori ilyenkor majd kiesik az etetőszékből úgy mutogat valamire és visít és nyüszög, amíg ki nem találjuk, hogy mi az és meg nem kapja, amikor is kijelenti, hogy nem-nem és kb. 5 másodperc nyugi után ő újrakezdi az eszeveszett mutogatást és követelőzést, mi meg a találgatást. Egyik pillanatban élvezettel könyékig turkál a krémsajtban, a következőben meg nem nyugszik addig, amíg maszatos a keze és ott és azonnal le nem törölgetjük. A mozgáskoordinációja még hagy némi kívánnivalót maga után, de azért van annyira igényes, hogyha egy csepp joghurt az asztalán landol, akkor ne legyen addig maradása (és gondoskodik róla, hogy nekünk se), amíg le nem töröljük. Konkrétan az egy órás vacsorázás abból áll, hogy folyamatosan ugráltat mindkettőnket, és ha mindezzel egy időbe esik a szomszéd cselló gyakorlása, akkor ez a két vinnyogás kombinációja így estefelé már erősen próbára teszi a türelmemet.
De hogy valami igazán jót is meséljek Boriról, mostanra megtanult kacsintani (remélem nem vagyok egy nagyon ömlengős anyuka, de ilyenkor tényleg meg kell zabálni), és szellőztetésnél ha jön a hideg, azt mondani, hogy "búú" és közben látványosan úgy csinálni, mint aki fázik. Végezetül pedig - ígértem, hogy mesélek a bili-projektről - Boka már ráül a bilire, leginkább ha ülőalkalmatosságra van szüksége, és feltétlenül úgy, hogy elöl legyen az ergonomikusan magasított deréktámla rész. Ami végül is irtó logikus, mert különben mibe kapaszkodna, és egyébként is a kismotoron is, úgy kell ülni. Azt azért nem állítanám, hogy rájött a funkciójára, mert egyszer amikor megpróbáltam lehúzni hozzá a nadrágját mélységesen felháborodott, de már rajta vagyok az ügyön, hogy minden kétséget eloszlassak, ráadásul már a babának is van bilije. De addig sem kell aggódni, hogy kihasználatlanul kallódik nálunk a bili, mert holtidőben előszeretettel pakolja bele a duplókat.