50.hét

Borka múlt hónapban nem hogy nem hízott, de még fogyott is. Ez a tény önmagában is kissé riasztó, de az, hogy még a hurkái is megfogyatkozott, kifejezetten aggasztó volt, ráadásul továbbra is csak nyammogott. A fordulópontot az eheti babatalálkozó jelentette, ahol először végignézte, ahogy Szonja és Dalma jóízűen megebédelt, majd ő is nekiveselkedett. Azóta egy kis zabagép, szóval remélem a hurkák is újra megjelennek. Bár esélyes, hogy hamarosan izmosodni is fognak azok a husis combok, a kisasszony ugyanis elindult. Vagyis néha, ha nem figyel, elfelejt kapaszkodni, de mégis megtesz 3-4 lépést. Egyelőre azonban nem igazán motivált járásügyileg, mert igen jó sebességgel bárhová eljut négykézláb is. A héten olyan jó dolga van, hogy három generációnyi anya kényezteti egész nap. Ennek megfelelően rosszalkodik is eleget, de hát van-e annál szórakoztatóbb egy kisbabának, ha a dédnagyanyja napi ötvenszer veszi fel neki a játékait vagy mászik utána négykézláb fel-le a lépcsőn? Na és képzeljétek, a héten még személyit is csináltattunk a kis szarosnak. Az "igénylő fényképénél" a helyzetnek megfelelő komolysággal néz a szemlélőre a kopasz kis fejével. De az egészben a legjobb nem a fényképezés, hanem az volt, amikor az ügyintéző nő megkérdezte, hogy ugye tudom, hogy ezen az igazolványon nem lesz aláírás. Szerintetek mit szólt volnak, ha sajnálkozva megjegyzem, hogy pedig már hetek óta gyakorolja a három x-t?

49.hét

Borka a héten nyaralt, a kánikulát a Balaton partján töltötte. Tud élni. A strandon a legnagyobb örömet az a felfedezés okozta, hogy az apjának is van mellbimbója, míg a Balaton nem aratott osztatlan sikert. Első nap még annyira megrémült a nagy víztömegtől, hogy amikor bementünk úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. (Bár ha belegondolok igaza is volt.) Ha mégis beleért a lába a vízbe, felháborodottan annyit mondott, hogy HE!. Rám ütött, és szerinte is a kellemes hőmérsékletű víz az, ami otthon a fürdőkádban van. Második nap aztán kezdett jobban megbarátkozni a helyzettel, és a part bármely pontján letéve, a lépcső felé vette az irányt. Persze ez lehet, hogy egyszerűen a lépcsők iránt érzett ellenállhatatlan vonzalmának a következménye. (Főleg úgy, hogy pár hete már lefelé is tud mászni, feltéve ha valaki mondja neki, hogy háttal-háttal! Mire ő szemrehányóan felnéz, majd szépen befarol a fokhagyma gerezd fenekével és megindul lefelé.) Aztán ha már a Balatonhoz jutott, a felszín fölé tartottuk, ő meg lelkesen és vigyorogva rugdosta vizet. Egészen addig, míg nem fröccsent a szemébe, mert akkor gyilkos tekintettet vetett felénk. A pancsolást legjobban mégis akkor élvezte, amikor a felfújható kismedencéjét csonakosítva szelte a hullámokat. Szerencsére a Balatonnál rengeteg egyéb érdekes dolog is volt, például lehetett gyerekeket bámulni, napágyak körül túrázni, bodobácsokat dögönyözni, nagy széken ülni és rengeteg új hódolót szerezni. Szóval egy szava sem lehetett.

48.hét

A betegség záró akkordjaként péntekre Borka olyan volt, mint a jobb fajta túró rudi - piros pöttyös. Azóta viszont köszöni szépen jól van, ismét régi önmaga, egész nap tevékenykedik. Legszívesebben órákig figyelném, hogy már mennyi mindent tud csinálni azzal a tíz kis kukac ujjával, mindent alaposan megvizsgál, megpiszkál és szétszed. Az utcán minden szembejövő boldog-boldogtalannak integet, és levakarhatatlan a babakocsijáról ha tolhatja. Ennek örömére még egy pár cipővel is megleptük, szerintem egyszerűen gyönyörűek, de Borka nem osztozik a lelkesedésemben. Illetve nincs türelme megvárni, hogy feladjam rá és egyébként is vagy a nagylábujját szeretné rágcsálni a'la nature vagy a cipőt láb nélkül. Remélhetőleg előbb utóbb dűlőre jutunk. Na és persze továbbra is imád pakolni. Újabban már nem csak kirámol mindent, hanem kezdi felfedezni a befelé pakolás szépségeit is. De nehogy azt gondoljátok, hogy rendet rak maga után! Az egész úgy kezdődött, hogy valamelyik nap feltűnően nehéz volt a retikülöm és amikor beletúrtam kivillant az évek óta nem látott reflexkalapácsom, amiről azóta sem sikerült kiderítenem, hogy honnan szedte elő.
A héten végre sikerült a tér és az idő tekintetében is összehozni a Borka, medence és kánikula hármasának együttállását, volt is nagy pancsolás. Az egészben a legérdekesebbnek a medencéből ki-be mászkálás tűnt, illetve az, ahogy a nagyanyja dobálja vissza neki a kihajigált játékokat. Azt mondja a szakirodalom, hogy ezt azért csinálják a gyerekek, mert így fedezik fel a gravitációt. Na persze. Ezt még egy pár napig el is tudtam képzelni, de kinézem a lányomból, hogy van annyira értelmes, hogy ezzel párhuzamosan még azt is meg tudta tanulni, hogy irtó mókás felnőtteket ugráltatni, és dobálni nekik a játékokat, a kevésbé finom falatokat az ebédből, a poharat, tányért és egyáltalán mindent, amit meg lehet emelni, nincs lekötözve vagy lebetonozva. De hát nem ezért vannak a nagyszülők???

47. hét

Hétvégén világraszóló lakodalomban jártunk Szegeden (még egyszer sok boldogságot Krisztiéknek!). Borka 9-ig mulatott és még táncolt is az apjával. Aztán pár óra alvásdeficittel és egy vírusos torokgyulladással tértünk haza és Bori keddre már azt is tudta milyen a hűtőfürdő és a priznic, én meg hogy milyen egy nyugis gyerek. Ugyanis teljesen belassul a láztól, majdnem úgy viselkedik, ahogy én eredetileg egy ekkora babánál elképzeltem. Reggelente fél nyolcig alszik, békésen ül az ölemben míg mesélek neki, nyugton babrál a pelenkázón és napközben is többször elszenderül. A statikus állapot annyira megtetszett neki, hogy pár másodpercig képes kapaszkodás nélkül egy helyben állni, aztán egyszer csak észreveszi mit is csinál és akkor kétségbe- majd a földre esik. Most tuningolom az önbizalmát. Amúgy is olyan kis gyámoltalan így betegen, előfordul, hogy percekig csak fekszik és néz. Ez az én örökmozgó lányomnál, aki korábban maximum közvetlenül az elalvás előtti 5 másodpercben maradt vízszintesen vagy még akkor sem, kifejezetten ijesztő. És ezt sem gondoltam volna, de már alig várom, hogy végre újra rosszalkodjon. Bár ma vagy hússzor vigyorogva letépte rólam a szemüveget, úgyhogy szerencsére már látszik a fény az alagút végén.