Emese igazi
kis ovis lett. Nem tudom, hogy betört, vagy megszerette, de részéről mostanában
egész elviselhető mértékűre csökkent az ovi iránti ellenszenv. Sőt oda fajultak
a dolgok, hogy ő az, aki Borit vigasztalgatja és pátyolgatja az oviban. A héten
valamilyen bábszínház előadást szerveztek a gyerekeknek. Borkára épp rátört az
akut anyahiány, amire azt a megoldást találták ki az óvónők, hogy nagy cula
létére beültették a kicsik közé, Emese mellé, hogy vigasztalja meg.
A
gyerekek reggeli leadása az oviban kész szeánsszá vált. Először elmegyünk Bori
csoportjához és ott mindannyian levesszük a kabátunkat, majd a büszke
nagycsoportost ott hagyjuk, hogy öltözzön egyedül és elviszem Emesét, aki
ilyenkor hirtelen elfelejti, hogy kell felhúzni egy szandált és úgy általában
minden alkalmat megragad, amivel akár csak 10 másodperccel meghosszabbíthatja
az elválás előtti időt. Miután az óvónők segítségével sikerül reggelente
lefejteni a lábamról és túljutunk az utolsó utáni puszin és ölelésen, a rend
kedvéért azért lefelé görbülő szájjal bemegy és eszik még egy ráadás reggelit.
Ilyenkor még vissza kell mennem Borihoz, aki rendületlenül őrzi a táskámat,
nehogy kislisszoljak az oviból anélkül, hogy még egyszer elköszönnék tőle, majd
jön a krokodilkönnyes búcsú és a hosszas integetés az ablakból. Kész szerencse,
hogy még jövőre nem lesz iskolás!
GySzR:
A lányok
együtt fürödtek a kádban, felváltva sikálták egymás hátát és épp csak a
véletlenül hallottam meg az alábbi bizalmas beszélgetést:
- Emese, te kibe vagy szerelmes?
- A Marciba. De még nem tudom, hogy
leszek-e a feleség.
- Még ráérsz eldönteni.
- Ja, igen, szerintem is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése