19.-112. hét

Emese a hét elején leugrott a pelenkázóról. Körülbelül két másodperc alatt, hanyatt fekvő helyzetből a lába irányába. Így felnőtt ember nem tud haladni, nemhogy egy átlagos négy hónapos, de neki sikerült. Nehezen rekonstruálható hogy történt, de a szájára érkezett, ami elég hamar bedagadt és úgy nézett ki szegényke, mint egy szomorú kiskacsa. Amitől garantáltan kiráz a hideg, amikor egy csecsemőnek babaillat helyett vérszaga van. Mivel pont fél órán belül oltásra várt minket a háziorvos, gyorsan elvittem oda, aki megnézte és megnyugtatott, hogy nagy baja nem lett, és egyébként is minden gyerek leesik egyszer valahonnan. Mivel ettől még nem nyugodtam meg, felváltva licitáltak egymásra a védőnővel, hogy melyikük gyereke esett nagyobbat (a háziorvos nyert 2 méterrel), majd megerősítettek abban, hogy azért biztos ami biztos, jobb ha elviszem egy koponyaröntgenre. Így ismét megjelentünk a János Traumán, ahol nagyon meleg fogadtatásban részesültünk és egyből nekem szegezték a kérdést, hogy minek hoztam ide a gyereket. Kerek-perec megmondtam, hogy koponya röntgenre, amiért megkaptam, hogy nem elég, hogy már eleve felelőtlen szülők vagyunk a történtek miatt, de még ráadásul sugárveszélynek is ki akarom tenni azt a szerencsétlen csecsemőt. Majd közölte, hogy ha már itt vagyunk (és némi felelősség átszállt az ő vállára is), fel kell vennie 48 órás megfigyelésre (éljen a defenzív medicina!). Az éjszaka azzal telt, hogy újra és újra próbáltam Emesét visszaaltatni, de fél ötkor, az új szobatárs megérkezésekor feladtam. A kisfiú 3 napja esett le a lépcsőn, azóta a szomszéd, üvegablakkal leválasztott kórteremben már eltöltötte a 48 órát, de most hányt, ezért gyorsan visszahozták. A vak is látta rajta, hogy benyalt valami jó kis vírust, de ha nem lett volna egyértelmű a dolog, elég volt ránézni a korábbi szobatársára, aki hajnali kettő óta folyamatosan sírt, mert vagy hányt, vagy a pelenkáját cseréltek, vagy épp infundálták. Amúgy a felvevő orvos is átlátta a helyzetet, de biztos, ami biztos alapon befektette újabb 24 órára (ismételten éljen a defenzív medicina). Itt azért felsejlett előttem a sötét jövő, hogy a nátha és a koponya trauma után már csak egy fosós-hányós nyavalya hiányzik nekünk, úgyhogy amikor megérkezett a neurológus, felvetettem neki, hogy mi lenne, ha mi inkább szépen hazamennénk. Közölte, hogy ezt erősen nem ajánlja, de egyébként is mi bajom van nekem, ez egy nagyon jó hely. Mikor vázoltam, hogy nem szeretnénk több betegséggel távozni, mint amennyivel jöttünk, azt találta mondani, hogy ez egy sebészet, itt majdhogynem minden steril. Itt csak azért nem nevettem az arcába, mert alapjában véve udvarias vagyok, de amikor az újonnan jött anyuka elmesélte, hogy az osztályos orvos azzal vigasztalta, hogy biztos csak egy kis vírus miatt hány a fia, mert innen három hete szinte mindenki ezzel a fertőzéssel megy haza, adogatják egymásnak a gyerekek és ők is közelről ismerik a kórt, mert már végigment az egész orvoskaron és a nővérgárdán. Na ez volt az a pillanat amikor udvariasság ide, udvariasság oda, előtört belőlem az anyatigris, melynek folyományaként 15 percen belül egy másik folyosón egy egyágyas, fürdőszobás baba-mama szobában találtuk magunkat, amiből azért volt épp mind üres, mert ahogy mondta, mily szerencse, épp nem kell senkit elkülöníteni. Itt már egész kellemes módon átvészeltük a második 24 órát, Emesére ennyit egyhuzamban még sose tudtam figyelni, teljesen kivirult a végire. Hazaérkezésünk napján aztán Borkával lementünk az udvarra, ahol megcsúszott és arccal ráesett a csúszda élire és keletkezett egy helyes kis lila folt a pofiján. Annyira azért nem volt komoly hogy őt is sugárveszélynek kelljen kitenni, de felmerült bennem, hogy most azonnal bekötöm mindkettőt egy pár évre az autósülésbe, hogy végre biztonságban legyenek. És ha azóta épp egy kicsit kiengedne a gyomorgörcsöm, akkor Bori biztos emlékeztet a történtekre, mert fűnek-fának elmeséli, hogy Emse baba leesett és kórházban volt, így már az egész környék tudja, hogy nem való nekünk a gyerek, hanem inkább kutyát kéne tartanunk, arra talán még mi is tudnánk vigyázni.

Eheti GySzR (GyerekSzáj Rovat): 
Borka teljesen oda van az alattunk lakú indiai család egy éves kisfiáért, Rudrah-ért. Amint meghallja a hangját rohan ki a teraszra és kiabál neki és az anyukájának, de olyan hangerővel, hogy belezeng az egész háztömb:
- Szia Rudrah-baba! Szia Anyukája Rudrah babának!