82. hét

Borka nem autista (vagyis remélem), de vannak szokásai, amikhez foggal-körömmel ragaszkodik, főleg ha a reggeli szeánszról van szó. Úgyhogy most erről lesz szó. Attól még mindig nem kell félni, hogy hasára süt reggelenként a nap, általában hat és hét között ébred, amikor is meghoz egy fontos döntést: hajlandó még egy kicsit lustálkodással a drága idejéből pazarolni, vagy most, de azonnal , fel akar kelni. A családi munkamegosztás jegyében ez nálunk úgy alakult, hogy az előbbi opcióért én vagyok a felelős, a másik eset közös ügyletük az apjával. Ez a felosztás már kőbe van vésve, ha mindketten ott vagyunk, nekem már nem is engedi, hogy levegyem a hálózsákját, vagy ha esetleg megpróbálom visszaaltatni, amikor ő fel szeretne kelni, akkor egész egyszerűen megdobál a cumijaival. Ha összejön a lustálkodós verzió, akkor az úgy történik, hogy a Kisasszony odaparancsol maga mellé a szőnyegre, míg ő kényelmesen visszaheveredik az ágyába, esetleg még bekéri a kezem kispárnának. Ha fel szeretne kelni, akkor magas tartásba emeli a kis kezeit és mutogat az ajtóra, de mielőtt kivenné az apja, még gyorsan felnyalábolja az elválaszthatatlan abortátum babát és a macit, és mihamarabb portyára indul, hogy feltérképezze, milyen kincset hagytunk elől este. Na ilyenkor nem szabad visszaaludni, ha nagyon nagy a csend, és mivel én ebben nem vagyok túl jó, ilyenkor az apja megy utána. Fogalmam sincs hogy ilyenkor mivel múlatják az időt, de feltételezem nem túl lányos dolgokkal, mert a minap például arra ébredtem, hogy Borka új szót tanult: GÓL! és teli torokból hatalmas lelkesedéssel ordítja, az apja szerint úgy, mint egy dél-amerikai foci kommentátor, de én ehhez nem tudok hozzászólni. Aztán elérkezik az elválás szomorú pillanata, amikor is apa elmegy dolgozni, Borka meg gondoskodik róla, hogy erről a házban mindenki értesüljön és a liftajtó bezáródásáig hangosan pá-pázik és csak úgy dobálja a puszikat. Szóval így mennek nálunk a reggelek.