Ha már múlt
héten úgy áradoztam, akkor most árnyalni fogom a képet és egy kicsit
panaszkodom is Mesketéről. A kisasszony ugyanis este úgy fél nyolc tájában éles
kis eszével felméri, hogy az éjszaka feltartóztathatatlanul közeledik. Sötét
van, túl vagyunk a délután fénypontján, a vacsorán és ezek a gonosz felnőttek
valamiért megint próbálják becserkészni, levetkőztetni és kádbarakni, majd ágybadugni.
Márpedig Emese ezt nagyon nem szereti. És ezt nem fél tudtunkra adni. Konkrétan
ha valaki kilenc óra tájában bekukkantana a gyerekszobába, azt látná, hogy
Emese páros lábbal ugrál az ágyában és visítások kíséretében ordítja, hogy „Nem
akarok aludni!”. Vagy néha a változatosság kedvéért azt, hogy „Azt akarom, hogy
reggel legyen! Most azonnal!” vagy csak annyit mond, hogy „Csúnya aludás!”. És
igazándiból nem az időponton múlik a dolog, mert ha korábban kezdjük, akkor még
nagyobb az ellenállás, mert még nem fáradt, ha pedig később, akkor szintén,
mert túlfárad és még makacsabb és hisztisebb lesz. Igazándiból nem tudom miből
ered ez a hatalmas ellenszenv az alvás iránt, főleg mert jómagam olyan szívesen
aludnék többet.
Az
elalvási rituálé úgy néz ki nálunk, hogy háromnegyed kilenc táján lekapcsoljuk
a villanyt, majd néhányszor újra, mert kezdődik a „éhes vagyok”, „szomjas
vagyok”, „pisilnem kell” (érdekes, hogy ezt Mesi is mindig megérzi és ilyenkor
bezzeg tud szólni!) „nem jól áll a takaróm” (ez tetszőleges ismétlésszámmal), „hadd
nézzem meg a csillagokat! Jaj már megint borús az ég!”, „hol van az az alvósállatom,
amit nem láttam két hete, de most kizárt, hogy elaludjak nélküle”, „Anya! Ölelj
meg” (tökéletes amnéziával arra nézve, hogy két perce már megtettem). Mire
lefut ez a műsör Borka kidől és elalszik és ilyenkor kezdődik Emese különszáma.
Legszemléletesebben úgy tudom leírni, hogy olyan, mint egy kejfeljancsi,
annyival fűszerezve a dolgot, hogy nem csak lefektetni nem lehet, hanem
végtelen számú alakommal és fáradhatatlanul képes kimászni az ágyból. De még
akkor is még ötször utoljára, amikor leérkezve képtelen talpon maradni a
fáradtságtól. Aztán nagy nehezen eljut odaáig, hogy akkor talán mégis jobb
lenne valami puha felületen lenni, de ne reménykedjetek, fekvésről még szó
sincs! Ilyenkor jön a fészkelődős stádium, amikor egy rókakölyköt megszégyenítő
módon ide-oda ficánkolva, tekeregve, rúgkapálva, pörgölődve, forgolódva,
kitakarózva, betakarózva, fejjel ide, fejjel oda próbálja elkerülni, hogy öt
másodpercig egy helyben maradjon, nehogy véletlenül leterítse az álom. Majd
megkezdődik a végjáték, amikor már csak nyafogni van ereje, és kezdődik a
kérlelés még egy mese, még egy kis hátsimogatás, még egy kis vizecske… és a
legsúlyosabb: „feküdj ide mellém”. És ekkor hirtelen, akár a mondat közepén
elalszik a végkimerülésben. Mindezt úgy nagyjából este fél tíz-tíz felé, úgy
hogy reggel nyolc körül ébred és nem alszik délután. Szerintetek van esély,
hogy kinövi?
GySzR:
Borka az
elmúlt hónapokban hivatalos volt egy pár zsúrba, ahol mindig annyira jól érezte
magát, hogy rögzült a szó a kis fejében és már ha szőlőzsír kerül a kezébe,
akkor is kizsúrozza a száját.
Megmosolyogtatja
a szívem, főleg mert kezd kinőni ezekből a betűcserékből és előbb-utóbb
gyönyörűen tisztán beszélő nagylány lesz. (Na jó, azért a komeló még tartja magát.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése