33.hét

A lányom egy örökmozgó. Egy másodpercig nincs nyugton, folyamatosan valamit pakol, piszkál, borzasztó elszánt arccal kúszik-mászik, egy-egy játék a kezeiben, harmadik a szájában és a negyediket keresi közben, mindig egyre magasabbra tör, a hét elején még csak ült, aztán már térdelt, és most meg ha van mire támaszkodnia feláll. Aztán persze nagyokat koppan, felveszem megvigasztalni, kb. 3 másodpercig még pityereg aztán kihasználja a magaslati pozíciót, hogy feltérképezze mit lehet rosszalkodni. Komolyan mondom, már nézni is fárasztó... és hát semmi kétség, hegymászó lesz, mint ahogy ez a röpke kis videó is bizonyítja:


Ennyi mászkálás után persze nem meglepő, hogy egy grammot sem hízott a héten (nem mintha rendesen lehetne mérni, mert annyit ficánkol, hogy 5 perc alatt nem volt 3 olyan egymást követő másodperc, amit a digitális mérleg elfogadott volna), pedig az evés fronton is nagy előrelépések történtek. Konkrétan először főztem neki olyat, ami nekem nem ízlett (sima vízben főtt krumpli, só nélkül), erre Bori simán megette és még a száját is nyitogatta. Fene se érti ezeket a babákat, főleg hogy az abszolút kedvenc továbbra is a papír. A legújabb hóborja pedig, hogy ráharap a kanálra és huncutul vigyorog, természetesen szorosan zárt szájjal. Az igazán elkötelezetteknek erről is látható itt egy kis film:



És a végére hagytam a legjobbat! Képzeljétek el, pár napja Borka úgy elaludta a haját, hogy egy tincs égnek állt! Bizony, az én lányom haja! Sőt, ha csikizzük egyszerre az összes haja égnek áll és ember legyen a talpán, aki ezt a látványt megállja nevetés nélkül. Erről nincs kép, csak élőben látható, sorszámot nálam lehet kérni.

32.hét

A hétvége szenzációja, hogy Bori felült. Tolatott, tolatott, aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy a fenekén ül, és annyira tetszett neki ez a helyzet (és az érthetetlen örvendezés körülötte), hogy percekig megtartotta. Azóta is szorgalmasan gyakorol, bár még finomításra szorul a metodika. Megesik ugyanis, hogy összegubancolódnak felülés közben a lábai és akkor olyan szemrehányóan néz rám, mintha én tehetnék róla, és kétségbeesetten nyüszög, amíg ki nem bogozom őket. Egy idő után persze eldől, mint egy lisztes zsák, én meg tanácstalan vagyok, hogy mi a jobb ha körülbástyázom párnákkal és akkor ugyan nagyot kacag, de megszokja, vagy hagyjam eldőlni és ha nagyot koppan vigasztaljam meg, és reménykedjem benne, hogy előbb-utóbb megtanul elfeküdni is. Igen, tudom, tipikus első-gyerekes dilemma....
Lányunk kezdi felfedezni a lakást, már bebarangolja, amit elér azt megfogja, megmozdítja és a szájába rakja. Hihetetlenül kitartó, ha a fejébe veszi, hogy valamit megrág, hiába teszem el nyolcszor a szoba túlsó végébe, kilencedszer is visszamászik, minden figyelemelterelő játékot félresöpörve. Már látom, hogy lesznek még jó kis csatáink. Az igen strapabíró, még engem is túlélő, virágaim veszélybe kerültek, bár a szanszeviéria rágás lehet, hogy örökletes, mert állítólag én is szerettem (aztán mégis felnőttem). A legviccesebb, hogy olyan mintha tökéletesen tudná, mikor tesz olyat, amit nem szabadna, akkor ugyanis kérdően rám néz előtte és feltűnően csöndben csinálja.
És hogy további jó hírekkel szolgáljak, Borka hosszas küzdelem után, a héten, végre az összes ínye alatt dudorodó fogát a felszínre hozta, így megduplázva számukat. Hat foga lett, most már komolyan kezdek félni tőle (hozzáteszem, nem teljesen alaptalanul). A hét elején úgy tűnt, pepitában növeszti a fogacskáit, felül a mintázat úgy nézett ki, hogy lyuk, fog, lyuk, fog, lyuk, de aztán kitöltötte a köztes réseket. Valószínűleg szívesen használná is őket, ugyanis enni egyedül úgy szeret, hogy kinézi a számból az almát és ha megkínálom reszelget belőle magának a fogával. Közben nagyokat fintorog és azt lehet leolvasni az arcáról, hogy "normálisak vagyunk mi, hogy ezt a savanyú, hideg cuccot rágjuk??", de amíg én eszem, addig kitartóan és hangosan követelőzve nyitogatja a száját.

31.hét

Borka mostanában határozottan fejre hízik. Kis tokás gömböcfejű lett belőle. Persze mondanom sem kell, hogy még mindig abból, amit én eszem meg. A múlt héten felcsillant a fény az alagút végén, hogy talán mégsem kell majd iskolás koráig szoptatnom, de ez ismét eltűnőben látszik. Az egyetlen dolog, amiből 5 kanálnyinál többet is hajlandó volt megenni, az az őszibarack volt (nem tudom figyelitek-e, de van ízlése a lányomnak. Mit eszik szívesen márciusban? Őszibarackot!), de attól meg csalánkiütései lettek. A többi péppel meg úgy van, hogy ha nagyon jó közben a műsor, akkor a kedvünkért megeszik pár falatnyit, csak kíváncsiságból, de ha éhes, anyatej kell neki és ha nem kapja meg, nem viccel. Ráadásul nem spórol az energiával, egy másodpercig sincs nyugton, ha valahova beteszi a kis mancsát, ott tíz perc múlva olyan, mintha hurrikán járt volna, mert minden földön lévő tárgy minimum fél méterrel arrébb kerül. A pakoláson kívül az eheti kedvenc egy olyan csodálatos dolog volt, ami egyik pillanatban lebegett és csillogott, de amint Bori hozzáért, eltűnt. Szerintem még mindig nem dolgozta fel az élményt, ráadásul egy nagyságrendnyit nőtt az apja a szemében, hogy ilyen nagy varázsló és csak úgy fújja a szappanbuborékokat!

30.hét

Mindig próbálom megfigyelni, hogy mikor csinál Bori valamit úgy igazán először, hogy feljegyezhessem az utókornak. Kedves Utókor, ez nem ilyen egyszerű! Sajnálom, de a babáknál nincsenek itt ilyen egyértelmű határok az evés-nem evés vagy a mászás és a mászni akarás között, de annyit azért megjegyeznék, hogy míg hét elején még több répát töröltem le a szája széléről, mint amennyi bent maradt, a hét végén ha meglátta a kanalat vigyorogva nyitotta a száját és le is nyelte az adagot (kivéve, amikor teli szájjal tüsszentett, de szerintem erről egyikünk sem szeretne beszélni). És ugyan egy ágynyi területet ide-oda forgolódva a hét elején is be tudott lakni, de tegnap konkrétan mászott 3 métert a fiókig, kihúzta és elkezdte kicibálni belőle, amit elért. Értem én, hogy már egyre könnyebb lesz nekem, mert leköti magát, a kérdés csupán az, hogy mivel? Általában hosszasan mérlegeli, hogy mi éri meg azt a fáradtságot, hogy nekiinduljon. Minden érdekes, de ami nem játék az nagyon érdekes (azért a játéktervezők helyében ezen elgondolkodnék) és amit nem szabad összenyálazni, az nagyon-nagyon érdekes, az tuti indulásra készteti. Ilyenkor szuszog, liheg, nyög, rúg-kapál, egy kommandóst megszégyenítő módon pakolja a kezeit és végül halad, majd ha célhoz ér, láthatóan nagyon elégedett magával. Ha kellően közel van, akkor a kockákból épített toronyhoz is elmászik és ledönti, szinte kényszeresen és ilyenkor nagyon szemrehányóan néz rám, hogy már megint dolgoztatom. Előszeretettel szedi össze továbbá a szöszöket a szőnyegről (kedves fricska ez nekem, aki nem rég szembesültem azzal, hogy egy kézzel nem lehet porszívózni), és legszívesebben a kövön és a parkettán kúszik, mert az csúszik. Lehet, hogy rögzíteni kéne pár Viledát a hasára és egyből a takarítás is kész lenne, a védőnőnek meg majd azt mondhatnánk, hogy így vigyázunk, hogy ne fázzon fel és megszűnne számomra a 2 percenként visszatérő feladat is, hogy szőnyeget csempésszek a hasa alá.

Íme egy meglepetés rövidfilm, igazán szivet melengető happy end-del, a címe: Bori és a konyakos meggy:



És ezúton is köszönöm mindenkinek a sok-sok segítséget!

29. hét

Nagyon eseménydús hét áll mögöttünk, elvittük Borkát világot látni, síelni Ausztriába. Szerintem jól érezte magát, az utazást élvezte, csak az alagutak hozták ki a béketűréséből, a nagyszülőktől extra kényeztetést kapott, igazán jó levegőn sétált, csomó izgi dolgot látott, még egy hüttében is kocsmázott, ráadásul, nekem elhihetitek, hogy neki volt az egész síterepen a legvagányabb napszemüvege. Közben renitens módon, a nagyanyja szeme láttára, harmadik fogként kinövesztette a jobb felső kettesét, így most már büszkén elmondhatja magáról, hogy több foga van, mint füle. A változatosság kedvéért a héten a gyári almás bébiételt és a répapürét köpte vissza, de talán egyre kevésbé vehemens az ellenállása, még ha nem is lelkes. Egyre ügyesebben tud négykézlábra állni és ott hintázni, a "fejenállás" vs. "előre haladás" versenyében pedig váratlanul a "hátra haladás" lett a befutó. Mostanában ugyanis ha kartávolságon kívül kinéz magának valamit, hörögve négykézlábra szökken, előre-hátra riszálja a gömböc fenekét, majd visszahuppan, de mindig egy kicsit hátrébb. A ciklust egyre izgatottabban ismételgeti, egészen addig amíg olyan messzire nem kerül a célponttól, hogy szegény dührohamot kap, vagy kevésbé frusztráló megoldásként, ha esetleg valami új dolog kerül a látóterébe, egyszerűen úgy tesz, mintha mindig is azt szerette volna elérni és elégedetten lecsap rá. Egyre inkább kibontakozik műszaki érdeklődése, ugyanis érthetetlen módon a kedvenc tárgya az egész lakásban a fűtés termosztátja, akár 10 percig is birizgálja, csak legyen aki olyan magasan tartja. Az apjára egy egész napig csúnyán nézett, mert kiszedett egy transzformátort a szájából, pedig ahhoz még drót is járt, a fürdés utáni öltöztetés szokásos módja meg egyre lehetetlenebbé válik, mert egyszer figyelemelterelés céljából, amatőr módon, megmutattuk neki, hogy a mosógép van alatta, azóta pedig a törölközőt félretúrva mindenáron a gombjait szeretné nézegetni. Azt reméltük, hátha síelés alatt elfelejti, de pechünkre nem.
És hogy még izgalmasabb élete legyen a kis Cuncinak, az elmúlt napokban mindig más tette tisztába, ugyanis történt kedden egy kis baleset... síelés közben Borinak integettem és mire újból előre néztem, hirtelen szembejött egy kerítés. Irtó viccesen nézhetett ki, pár hónap múlva majd én is úgy fogom látni, jelenleg azonban gipszben van a jobb kezem, és még a hajamat sem tudom összefogni egyedül, nemhogy bepelenkázni ezt a Sajtkukacot. Szóval, ha valaki továbbra is szívesen babázna, akkor itt a remek lehetőség, hogy összekösse a kellemest a hasznossal, és még én is nagyon hálás lennék mindennemű segítségért.