222.-316. hét

Hét hétnyi nyaralás után a lányok ismét elkezdték az ovit. Háááát, finoman szólva nem lelkesedtek. A kezdeti sokkot enyhítendő a hét minden napján már alvás után leléphettek az meg külön hab a tortán, hogy mindezt úgy sikerült megoldani, hogy minden nap más ment értük. A hét legnagyobb szenzációja mégis az, hogy lett egy kisállatunk. Az eső után hazafelé menet Borival a járdán mászó éticsigákat mentettük és segítettük át a járdáról a füves szakaszra (hogy mérgelődhetett egyik másik, hogy végre sikerült eltávolodnia egy méterrel a kiindulási pontjától mi meg egy szempillantás alatt visszatettük). Ekkor találkoztunk a csigánkkal, aki zsenge korának köszönhetően igen bájos adottságokkal (érts méretekkel) rendelkezett ahhoz, hogy hazavigyük Emesének megmutatni. Azt nem tudom, hogy szintén a korából adódó tapasztalatlanságának köszönhető, vagy egyszerűen ennyire szerencsések vagyunk, hogy egyből egy ilyen jófej és bátor csigával hozott minket össze a sors, de csigánk a „csiga biga gyere ki” kezdetű örökbecsű végtelenre hosszított verziójára kidugta a fejét és nem rettentette el az sem, hogy a lányok simogatják, és előmászott. Ezen a ponton végképp eldőlt, hogy ideiglenesen otthonunkba fogadjuk. Kapott egy sikkes befőttesüveget egy kis vizet, leveleket és a lányok csodálatát. Emese irtó boldog, hogy végre nekünk is van kisállatunk. Minden este előkeresik, kiveszik, énekelnek neki és megsétáltatják. Csigánk minden alkalommal előbújik és fajtáját megszégyenítő sebességgel végig hasít a lányok tenyerén. Sajnos lehet, hogy halálfélelme van és épp menekül, de lehet, hogy felülértékelem a csigák agybéli kapacitását. Mindenesetre ezt a napi öt percet leszámítva igazán gondatlan élete van minálunk. Én meg irtó elégedett vagyok egy olyan kisállattal, amelyik nem hangos, nem hullajtja a szőrét, nincs szaga, egyedül lehet hagyni, kis helyen is elfér és nincsenek túl nagy igényei. Sőt, garantált, hogy még a lakásban sem rohangál fel-alá!

GySzR:
Emesét épp egy durcás pillanatában zuhanyoztam. Amikor beállítom a vizet, mindig fröcskölök egy kicsit a lábára, hogy megmondhassa, hogy jó-e a hőfok. Mivel olyan jól sikerült a beállítás, hogy nem mondhatta rá sem azt, hogy túl forró, sem azt, hogy túl hideg, nagy duzzogva csak ennyit mondott:
- Túl közepes!