Elérkezett a
várva várt hét, az ovi utolsó hete. A lányok már több, mint egy hónapja
számolják vissza a napokat. Emesének minden áldott este az az utolsó kérdése és
minden áldott reggel az az első kérdése, hogy kell-e még oviba menni. Pedig
olyan szempontból talán jobb a helyzet, hogy június közepe óta összevont
csoportok vannak, így együtt vannak a csajok. Reggelente, amikor leadom őket az
oviban, együtt integetnek az ablakban és napközben is pátyolgatják egymást.
Aztán persze a lányok most is bebizonyították, hogy jobb, ha én semmiben sem
vagyok annyira biztos, számolgassak csak a munkahelyemen és ne otthon. Sikerült
ugyanis majdnem az egész utolsó hetet elbliccelniük. A szellemi szerző Bori
volt, aki némi kötőhártya gyulladással kezdett, aztán Emese is rákontrázott
valami rejtélyes, de mégis egekbe szökő lázakkal. Ezt leszámítva, illetve az
epizódok közötti időben szerencsére teljesen jól voltak és látszólag egy
csöppet sem bánták, hogy az utolsó nap kivételével ovimentes lett az ovi utolsó
hete. Menthetetlenül itt a vakáció!
GySzR:
Egyik este
Emese még az átlagosnál is nehezebben tudott elaludni és gondolván, hogy a
kivétel erősíti a szabályt (figyelem! Így lehet romba dönteni a nevelési
szakirodalomban egekig magasztalt következetességet) befeküdtem mellé az ágyba.
Miközben Bori már az igazak álmát aludta, pár percig meghitten pusmogtunk a
világ nagy dolgairól, majd Meskete kibökte:
- Anya, én nagyon félek.
- Mitől???
- Hát… attól, hogy idefeküdtél az
ágyamba és nagyon félek, hogy összedől alattad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése