5.-98.-hét

Kérem vissza a régi Borikámat, mert a mostani egy hisztis zsarnok, aki azonnal vinnyog, ha valami nem úgy történik, ahogy ő elképzeli és folyton nyafog!

Borkánál azt hiszem a hét elején volt a mélypont, azóta már talán javult a helyzet. Mostanra kezd visszatalálni a régi önmagához és már csak minden második alkalommal csap rá Emesére, aki viszont minden bizonnyal stramm gyerek lesz, bírja a gyűrődést, néha mondjuk sikít egyet, de csak úgy a miheztartás végett. Persze Borka hisztije sem mindig alaptalan. A legújabb mániája, hogy minden fajta zoknit és cipőt, amit teheti lecsupál magáról. A minap épp a kis puhatalpú cipőjét próbálta lecibálni a lábáról, és folyamatosan mondogatta, hogy jossz, jossz, mi meg csak hajtogattuk, hogy nem rossz az Borikám, ne vedd le. Aztán az esti fürdés előtt vettük észre, hogy benne volt egy kis dobókocka…
Bori egyébként egész jól halad a beszédtanulásban. Emesét megtisztelte azzal, hogy neki mondta először, hogy szia!, és azóta is ha teheti, lelkesen üdvözli, hogy Szia Baba!. Azt egyelőre következetesen tagadja, hogy másodszülöttünket Emesének hívják, ő szerinte Baba és kész. Már teljesen tisztán mondja, hogy Apa és van Pa és Dé is, én meg vagyok Aja. Az m betűt továbbra is csak a nem szóban tudja kiejteni, így Mami is Aja lett, illetve néha Jaja. (Borikám, ha ezt valaha is olvasod, akkor ezennel üzenem neked, hogy emiatt jössz egy pár engesztelő puszival a Maminak, aki már születésed előtt lestoppolta ezt a nevet magának, mondván, hogy azt majd milyen korán ki tudod mondani.) Aztán Bori már azt is mondja nekem, hogy Gyeje Aja!, ami ebben az esetben épp elegendő ahhoz, hogy zsarnokság ide, diktátorság oda, anyai szívem nem tud ellen állni.

Emese babán pedig kitört a hasfájósság, ami ráadásul leggyakrabban hajnaltájban manifesztálódik, és hát amilyen kicsi olyan nagy hangja tud lenni, így a kánikula ellenére ha belelendül az ordításba, a hűvös hajnalokon is csapódnak a környéken az ablakok. Amúgy pedig az az érzésem, hogy összebeszéltek Borkával, mert most már ő sem hajlandó az éjszakákat alvással tölteni. Már csak abban reménykedhetem, hogy egyszer csak felnőnek (és hogy fogom sajnálni…)!