Az első igazi
tavaszi hétvégét sikerült a Mátrában tölteni még a nagyszülői Jézuska
segítségével, ráadásul népes családi társaságban. A lányok pörögtek, mint a taxióra,
rengeteget pancsoltak, ugráltak, rohangáltak és szerencsére kirándulni is
tudtunk. Borka már nagyon ügyes, a 13-14 kilométeres távot gond nélkül
teljesíti, főleg ha nem monoton a táj. Egy patakparton, vagy egy kicsit mászós
terepen, megfelelő időközönként csokit adagolva, szerintem még ennél is többet
menne. Emese azonban már nehezebb ügy. Azért ahhoz már nagy, hogy egész úton
cipeljük, de még nem túl gördülékeny vele a haladás. Lehet éppen bármennyire
motivált a haladás vagy a cél irányában egy szép virág, egy érdekes kavics, egy
hangya, de igazándiból akármi, egy szempillantás alatt el tudja terelni a
figyelmét és megáll. Megáll, jó alaposan megnézi, tanulmányozza és már rég el
is felejtette, hogy mi most épp megyünk valahova. Nagy szerencséje azonban, hogy
kimeríthetetlen az eszköztára: az ellenállhatatlan bájtól kezdve, a halálos
fáradtság Oscar-díjas alakításán át, a kibírhatatlan hisztiig, képes bármit
bevetni, hogy cipeljék a gömbölyű popsiját. Itt is amikor a megfelelő
időzítéssel a túra vége felé előadta a hattyú halálát és elmondta, hogy ő
bizony már egy tapodtat sem tud tovább gyalogolni, Nagyapja megszánta és
nyakába vette. És tudjátok mit csinált Emese 10 perc múlva, amikor meglátta a
hatalmas csúszdát a szálló kertjében? Azonnal lekéredzkedett és kb. fél órán
keresztül megállás nélkül rohangált fel-alá. Kirobbanó energiával és
kimeríthetetlenül, miközben én ennek még a látványától is elfáradtam…
GySzR:
Bori kicsit
sem halkan és szolidan, hanem felettébb nagyhangon felkiáltott az étteremben:
- Anya! Kakilni kell!
- Jól van
Borikám, de az étterem legtávolabbi részében még nem hallotta mindenki. –
mondtam kissé zavartan.
- ANYA! KAKILNI KELL! – és Bori tényleg
beleadott anyai és apait, hogy kiküszöbölje a csorbát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése