196.-290. hét

Nem tudom meséltem-e már, de a mi ajtónk előtt van a varázslépcsőház. Nem tudom, hogy kamaszodnak-e a lányaim, vagy csak egyszerűen ez egy ilyen időszak, de bizony néha kóros mértékben eluralkodik otthon a hiszti. Borkának sikerült a minap annyira felhúznia, hogy úgy gondoltam mindannyiunknak javára válna, ha egy kis szünetet iktatnánk be a közöttünk lévő kommunikációs viharba mielőtt valami olyasmit teszek, amit később megbánnék, már csak azért is, mert az egyéb elfogadható eszközökből kifogytam. És ekkor sugallatszerűen hasított belém a gondolat, hogy Borit kirakom a lépcsőházba, és megmondom neki, hogy ez egy varázslépcsőház, ahol majd visszaváltozik az én régi Borimmá, és ha ez a csoda megtörtént, akkor az a nyugodt és hisztimentes Bori becsöngethet. Valószínűleg Ranschburg Jenő forgolódik a sírjában és a gyermekpszichológusok többsége is felszisszenne a módszer hallatán, de valamiért mégis működött. A hiszti abban a pillanatban abbamaradt, amint a bejárati ajtó becsukódott és egy percen belül becsöngetett egy nyugodt kiadású Bori. Azóta már Emese is élvezte a varázslatot, sőt már olyan is történt, hogy Borka a hiszti közepén közölte, hogy ő kimegy megnyugodni a varázslépcsőházba, kivonult, majd nemsokára becsöngetet és higgadtan bejött. Lehet, hogy itt tényleg valami varázslat van?

GySzR:

Csak a fürdőszoba ajtón keresztül hallottam, hogy Borka kissé ingerülten magyaráz Emesének:

- De nem érted, Emese? Tündérek meg törpék csak a mesékben vannak! Nincs más, ami igaziból is repked, csak a fogtündér és a Mikulás a rénszarvasokkal! A többi csak mese, értsd már meg!