13.-106. hét

A 13. hét nem jön be a gyerekeimnek. Borka ekkor kapta meg a kengyelt, szegény kis Emesém pedig szemészeten járt, könnycsatorna tágításon, átmosáson és egyéb kínzásokon. Ő szívszaggatóan, torka szakadtából zokogott bent, én meg csendben pityeregtem kint. De úgy néz ki túl élte, bár a könnye továbbra sem vezetődik le az orrába. Azt hittem majd haragudni fog rám, hogy ilyen helyre vittem, de amikor meglátott a pirosra gyömöszölt szemeivel, akkor rámmosolygott, amit egyértelmű jelnek veszek, hogy megbocsájtott. Eközben Borka itthon szórakoztatta a Dédijét, és mivel a vártnál később értünk haza, már aggódtam, hogyan boldogulnak az ebédeléssel és a délutáni alvással. Mint utólag kiderült alaptalan volt az aggodalmam, mire hazajöttem aludtak. Bori ugyanis tökéletesen elvezényelte dédnagyanyját, felemeltette magát és bekapcsolta neki a mikrósütőt, megmutatta hogyan kell leengedni a redőnyt és hol tartjuk a cumikat valamint csalafinta módon kibekkelte a peluscserét, ugyanis a pelenkák lelőhelyét nem árulta el, cserébe megmutatta, hogy neki van bilije, amire aztán nem volt hajlandó ráülni. De ez részletkérdés, a dédnagyanyja így is le volt nyűgözve, csak úgy hízott a mája a büszkeségtől és már el is tervezte, hogy majd Bori fogja megtanítani internetezni (úgy legyen!).
A másik nagy hír, hogy a héten megtörtént nálunk az első babahajvágás. Na nem, nem Borkáé... Emese frufruját kellett megnyírni, mert már belelógott a szemébe. Hát nem mondom, hogy túl jól sikerült, se nem egyenes, se nem ideális hosszúságú, de a kisasszony nem volt túl kooperatív, frászt kaptam, hogy kiszúrom a szemét, de minimum megnyírom a szempilláját is, ráadásul Borka kiborult a látványtól és alig lehetett meggyőzni hogy ez nem fáj. Szép kilátások a jövőre nézve, jobb ha gyakorolunk...

Végezetül elárulom, hogy Emesének a héten az egyetlen célkitűzése hogy begyömöszölje a szájába az öklét, de nem ám csak úgy ímmel-ámmal, hanem tövig. Mindez úgy a legkényelmesebb számára, ha a karomban teszi mindezt, mert akkor a vállam segít neki a kezét a szájánál tartani. Ennél már csak az teszi boldogabbá, ha szórakoztatom is közben és fel-alá mászkálok (igen, tudom, de ha már az elsőt elkényeztettem, igazságtalannak érezném a ridegtartást a másodiknál). Emese ezalatt pedig (hálából) irgalmatlan mennyiségű nyálat termel, ami eleinte szolidan végigfolyik a karomon, majd a földre csepeg és ha a járkálásnál egy meghatározott nyomvonalat követek, akkor pár perc után tökéletesen rekonstruálható az útvonal a padlón lévő nyálcsík alapján, ami egy szerényebb csiga is bármikor megirigyelne.