22. hét

Ezen a héten elvittem Borit Ringató foglalkozásra. Zenei téren ugyanis nem elég, hogy a mi génállományunkat örökölte, de még elalvás előtt is én szoktam neki énekelni. Az apja szerint ez azért ilyen hatékony, mert inkább elalszik, csak hagyjam már végre abba. Gondoltam ezeken az alkalmakon meg hátha ragad rá valami a koszon kívül (na jó, bevallom, szíves örömest megragadok minden alkalmat, amely révén napközben is kommunikálhatok felnőtt emberekkel). De azt hiszem, Borkának is tetszett, mert 20 percig elfelejtette becsukni a száját, annyira csodálkozott. Még azt is kibírta, hogy éppen nem gyömöszölt bele semmit, ami igen nagy teljesítmény mostanában, hiszen ez a fő napi program. Már a legyek sem érezhetik magukat biztonságban, barátság ide, barátság oda, most, hogy oldalra fordulva már eléri őket, gyakran lesz nyálas a lábuk. A játszószőnyegéről is gyakorlatilag letépdesi a felfüggesztett játékokat, és ha valamit mégsem sikerül a szájáig elhúzni, szabályosan dühbe gurul. Csak azért nem toporzékol, mert még nem tud állni, de cserébe, felháborodása jeléül mind a négy végtagját a földhöz csapkodja és hogy félreértés ne essék, hörög hozzá. Ráadásul a szokásosnál is több nyála folyik, kevesebbet és nehezebben alszik és napközben is nyűgösebb. Úgy gondolom, hogy ezek után a minimum, hogy növeszt legalább egy fogat. Mentségére legyen mondva, más módon is igyekszik kompenzálni: már háromszor is sikerült elkápráztatnia azzal, hogy hasról hátra fordult és megtanult puszit cuppantani. Ezzel persze nem azt jelzi, hogy viszontszeret, hanem, hogy éhes, de azért anyai szívem így is repes.