177.-270. hét

Bori tökéletesen alkalmas arra, hogy segítségével objektivizáljam a pillanatnyi tűrőképességem. Képzeljétek el az alábbi helyzetet: Éppen kiveszek egy pohár joghurtot a hűtőből, kicsúszik a kezemből, leesik, a doboza eltörik, a joghurt szétfröccsen. Ilyenkor kicsúszik a számon hogy acsudába (már öt éve élek egy fedél alatt kisgyerekekkel, higgyétek el, tényleg azt mondom, hogy acsudába). Borka a gyerekszoba legtávolabbi pontjáról a leghangosabb játék közepette is meghallja ezt és kiszalad.

- Mit mondtál Anya? – érdekes, ha azt kiabálom, hogy Vacsora! Gyertek segíteni teríteni! Na azt tuti nem hallja meg.

- Leesett?

- Te csináltad?

- Miért?

- És eltört?

- A doboza?

- Tényleg?

- Hogyan?

- Össze fogod takarítani?

- Mivel?

És a végén a kegyelemdöfés:

- Most miért vagy mérges?

Lássuk be tökéletes mérőszáma az aktuális türelmi szintemnek, hogy hányadik kérdésre válaszolom az, hogy Jaj Bori! Vagy mivel fejlődőképes vagyok, azt hogy Szerinted, Borika? És mily meglepő, teljesen korrekt választ ad a saját kérdésére és valamiért magának csak egyet tesz fel.

         És közben mi újság Emesével? Finoman szólva továbbra sem lelkesedik az oviért. Tőle pedig ez ügyben kapok kérdéseket:

GySzR:

- Anya! Én mikor fogok meghalni?

- Remélem még nagyon soká. Majd amikor már nagyon idős leszel.

- És akkor már nem kell oviba mennem?

- Akkor már biztosan nem.

Nagy komolyan reggeliznek Borival az asztal kér végén, és Emese felsóhajt, majd megszólal:

- Boji! Én azért eszem ilyen lassan, mert már nagyon öreg vagyok.