Az én vagány,
bátor Mesikém mostanában kezd félős lenni. A hajnali mesenézés kész stresszé
vált számára, már a Maszkabált is ijesztőnek tartja, főleg ha jön a tigris.
Ilyenkor felemelkedik és a két kis kezével úgy csapkod, mint egy felszállni
készülő madárfióka, sőt még néha azt is mondja, hogy jaj!, de a szemeit egy
másodpercre sem veszi le a képernyőről. Igazi kis mesefüggő lett, és tv ugyan
nincs itthon, de a YouTube korában ez igazán nem akadály. Érdekes, hogy Bori
egy idő után megunja, de Emese levakarhatatlan, ha egyszer elindul a Bogyó és
Babóca. Kész kihívás elvontatni. Aztán mostanában attól is fél, ha túl magasra
megy a hinta, de ennek ellenére igazi kis hajcsárként követeli, hogy lökjem minél
magasabbra. De a legjobb mégis az, amikor kifulladásig csúszdázunk a Hajógyári
szigeten, újra és újra, de amint elhelyezkednek az ölemben és indulunk lefelé,
gyorsan becsukja a szemét és még a kezét is a szemhéja elé teszi! A szívem
csücske, annyira helyes és már ilyen okos is, hogy rájött, hogy van alapja a
félelmeknek.
GySzR:
Lett egy
kedvenc számom és az autóban, ha csak a gyerekekkel utaztunk, én galád arra
kényszerítettem őket, hogy végtelenítve hallgassák. Megkaptam érte méltó
büntetésem, mert azóta már semmit sem tudunk veszekedés nélkül hallgatni,
ugyanis a lányok is választottak kedvencet, és amint megszólal a zene mindkettő
a sajátját követeli. Borkánál ide tartozik az összes olyan dal, amiben szerepel
az, hogy hej!, Emesénél pedig ezek eleve kizártak, de bármelyik másikra teljes
határozottsággal ki tudja jelenteni, hogy
- Ez az én kedvencem, Anya! Anya! Ez az
én kedvencem! Anya!!!!
És ezt egészen
a szám végéig mondogatja, és képtelen vagyok meggyőzni arról, hogy hallottam és
ha annyira a kedvence akkor inkább csendben élvezze...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése